Október eleje – tanulságos önkénteskedés Auckalandben

Miután egy hónap után végre újra együtt voltunk Mátéval, közösen vágtunk bele egy worakwayes kalandba, rögtön a reptéri érkezés után. A workaway annyit jelent, hogy munkát vállalsz valahol (kertészkedsz, főzöl, takarítasz, bármit), cserébe kajáért és szállásért. Mivel várt ránk adminisztratív teendő (bankszámla nyitás, adószám stb.), és campervant is szerettünk volna venni, így ez tűnt a legegyszerűbbnek, méghozzá Új-Zéland legnagyobb városában, a másfél millió lakosú Aucklandben.

A campervanről röviden: ez a kicsi kocsi nem egy lakóautó vagy lakókocsi, hanem tulajdonképpen egy kisteherautóból (többnyire házilag) átalakított járgány, ami alkalmas arra, hogy aludj benne, van kis konyhája is többnyire és ágy, de ennyi. Új-Zélandot  a legegyszerűbb így bejárni, mivel rengeteg helyen meg lehet vele állni egyszerű kempingekben, méghozzá ingyen. Európában többnyire tilos az ilyesmi, vagy fizetős kempingben lehet megszállni, viszont itt körbe lehet utazni Új-Zéland két szigetét. Szóval ez volt a cél, ám ahogy a kispál és a borz is megénekelte, látszott, hogy ez másoknak is kellett…

Szakadt az eső, de szerencsésen megérkeztünk a helyre, ami Auckaland igen szép, előkelő részén, a North Shore-on helyezkedett el. A ház hatalmas volt és szép, a kert szintén, mint egy dzsungel, nagy medencével, kilátással az óceánra. Egyébként az ilyen stílusú ház teljesen megszokott, és nem csak a kiváltságosok laknak ilyen körülmények között. A legalsó szintet kaptuk meg, nem panaszkodtunk, kivéve a hidegre, de arra nagyon, ugyanis ezekben a házakban nincs fűtés (kivéve ha nem vagy haldokló 21 éves macska, de erről kicsit később…). Szóval fáztunk rendesen. Minden nap dolgoznunk kellett, méghozzá 4.5 órát a kertben, plusz ezen felül voltak még bent is feladataink – ez utólag elég baklövésnek tűnik, de akkor nem vitatkoztunk a felállással. Nagyon örültünk a munkának, rettenetesen élveztem, hogy egész nap kint vagyok a szabadban, növényeket gondozok, teszek-veszek a kertben. A házban egyébként főleg a tulaj nő élt, és a férje, akik több házuk között ide-oda közlekedtek. Volt még velünk egy amerikai önkéntes lány is egyébként. Nagyon kedvesek voltak velünk, esténként együtt vacsoráztunk, segítettek campervant keresni. A 4. napon egy iszonyatos hidegfront érkezett, még az ő ingerküszöbünket is megütötte. Az egész házban semmi fűtés, kivéve az egyik macskájuknak, aki már élet és a halál között lebegett, járni és enni alig tudott: na ő kapott egy külön radiátort. Naivan megkérdeztem, hogy nem-e lehetne, hogy leviszem a macskát hozzánk, és akkor mindenki jól jár, nekünk is van fűtőtest, meg a macskának is, de sajnos nem mentek bele. Szó mi szó, szétfagytunk, és hiába kértünk fűtést, nem volt nekik. Csak úgy tudtam elviselni a hideget, ha munka után egy 10 perces forró zuhany következik és utána rögtön be az ágyba és ki sem kelek. Szóval egy darabig minden nagyjából oké volt, még talán azt leszámítva, hogy nagyon nem volt szerencsénk az autóvásárlással. Úgy tűnt, rengetegen, hozzánk hasonló working holiday vízumosok érkeznek az országba, és sokkal kevesebb elérhető autó van, azok is horror áron.

Egyik reggel azonban minden megváltozott, éppen munka előtt reggeliztünk, mikor a nő, köszönés nélkül, szinte kiabálva kérdezte, hogy mi a fő étkezésünk Magyarországon? Nem is értettem a kérdést, de aztán naivan válaszoltam, hogy hát, nem tudom, azt hiszem nincs ilyen, de talán az ebéd…? Akkor már tényleg nagyon hangosan folytatta, hogy jó, akkor ebédet készít nekünk, mert hogy mi nagyon sokat eszünk itt, és hogy ez nem egy étterem (mondjuk kevés étteremben dolgozok napi 4.5 órát a vacsoráért…), majd lerántotta az üres tojástartót az egyik polcról, és kiabált, hogy mi megettük a 17 db tojását egy hét alatt. Hiába mondtuk neki, hogy mi nem ettük meg, csak négyet (de amúgy meg 2 embernek 1 hét alatt 17 tojás nem is lenne sok, bár ebbe a vitába belemenni is iszonyú banális), és hogy higgye el, de nem érdekelte. Mutogatott a joghurtra, hogy abból is sokat eszünk. Egyszerűen iszonyú szürreális volt. Majd a nő kiabálva elviharzott, mi meg lementünk a szobánkba, és én szóhoz sem jutottam. Nem is tudom mikor volt velem ilyen utoljára, hogy valaki így beszél velem, és vádaskodik és kiabál. Szerencsére Máté a helyzet ura maradt, és csak annyit mondott: „Tündérem, tudod, hogy nem kell itt maradnunk, bármikor elmehetünk”. Aztán leesett, hogy tényleg, és azzal a lendülettel összecsomagoltuk mindenünket a túrazsákjainkba. Máté még felment mondani a nőnek, hogy elmegyünk, és mégegy kísérletet tett, hogy elmondja, hogy mi nem ettük meg ezeket a tojásokat, erre a nő ismeretlen neveket kezdett sorolni, kb. így, hogy „na akkor ki ette meg, talán Jessica?”.(Who the fck is Jessica?!)  Istenigazából sosem jöttünk rá, hogy miért viselkedett így pontosan, mert néhány napja még külön üzenetet írt nekünk, hogy milyen fantasztikus munkát végzünk, és mennyire örül, hogy ilyen szép állapotban lesz végre a kertje.

Elég lehangoló volt összepakolni, néhány nappal azelőtt szereztünk tányérokat is (mivel gondoltuk, hogy innen már csak autóval megyünk tovább), úgyhogy összesen 4 hátizsákkal, jógamatraccal, tálakkal és tányérokkal felszerelve az utca végére, az óceán fele igyekeztünk (képzelhetitek, hogy néztünk ki…), gondoltuk kicsit leülünk ott és átgondoljuk, hogy mi legyen. Addig, és az azóta sem éreztem magam annyira elhagyatottnak, otthontalannak. Leroskadtunk egy padra, néztük bágyadtan a vizet, és próbáltuk feldolgozni az elmúlt egy órát, mikor egy csónakkal megjelent egy férfi a vízen. A parton állt a kocsija, és megkérte Mátét, hogy segítsen neki felrakni a csónakot a kocsi tetejére, mellesleg megkérdezte, hogy mi járatban vagyunk itt (körülöttünk az összes cuccunk), mondtuk, hogy szállást keresünk éjszakárae egy hostelbn. Erre lazán annyit mondott, hogy, tulajdonképpen nálunk is aludhattok, ha gondoljátok…”Tőletek függ”-mondta. … Leesett az állunk. Összenéztünk Mátéval, a férfi pont nem tűnt baltás gyilkosnak, így igent mondtunk. Gyorsan még felhívta a feleségét előtte, őt is megkérdezte, és már pár perc múlva a házában voltunk. Kaptunk egy külön lakrészt, meghallgatták a sztorinkat a tojásos nővel és együttérzően szidták velünk együtt, majd segítettek bejutni a belvárosba, hogy ott autót kereshessünk. Hihetetlen volt az egész, a következő 3 éjszakát náluk töltöttük, esténként beszélgetettünk, sőt, még a nagymama 80. születésnapját is együtt ünnepeltük a családdal, rokonaikkal, két gyerekükkel. (Nem mellesleg, a nagyi néhány éve kezdett el jógázni, igazi hippi, a Great Barrier Islanden lakik, ahol nincs semmilyen közmű).  Mindenki nagyon érdeklődő és kedves volt, azóta is tartjuk a kapcsolatot. Szóval… ez valami nagyon isteni segítség volt nekünk. Kérdezgettük sokat őket, hogy hogyan fogadhattak be két vadidegent a házukba az utcáról. A válasz az volt, hogy ők is rengeteget utaztak a világ minden táján, főleg Afrikában, és milliószor segítették őket ki teljesen ismeretlenek. Most ők is ezt visszaforgatják, sőt, most már mi is ezt forgatjuk vissza. J Ami érdekes volt velük kapcsolatban, hogy a férj egy „festő-mázoló” volt, egyszerű kétkezi munkát végzett, a feleség pedig egy magasabb szintű ápolónő. Mégis egy gyönyörű házban laktak, kilátással az óceánra, rengeteget utaztak, vitorláztak délutánonként az öbölben. Otthon, egy hasonló munkával megáldott pár tuti nem ilyen életet élne.

Közben ezerrel ment az campervan keresés. Máté már egy hónapja levelezett egy sráccal, és teljesen úgy volt, hogy megyünk megvenni egy távoli városba, erre az utolsó pillanatban eladta másnak, esélyünk sem volt (az csak később derült ki, mikor első munkahelyünkre érkeztünk egy kiwi farma, hogy egy angol párnak adta el, akik ott a farmon a barátink lettek. 🙂  ).Aztán volt még egy autó, ami viszont Wellingtonban volt, 11 órányi buszútra, a sziget legdélebbi pontján, nem mellesleg ez Űj-Zéland fővárosa. Azzal a jelenséggel találkoztunk, hogy mások már azért is 500-1000 dolláros foglalót fizetnek, hogy elsőnek nézhessenek meg egy autót, így itt már mi is így tettünk. A srác biztosított minket, hogy rendben, gyertek, ti látjátok először, az árról is megegyeztünk. Teljesen fel voltunk dobva, szuper kocsi volt, rászántuk magunkat a maratoni buszútra is, megvettük a drága jegyeket. Majd mielőtt indultunk volna, ír a srác, hogy eladtam másnak, sorry. Fúh, olyan dühösek és csalódottak voltunk, ez már a sokadik ilyen történet volt, és fogalmunk sem volt, hogy mit kellene másképp csinálni. Itt Új-Zélandon autó nélkül egy nagy szenvedés az egész élet, tömegközelkedés alig (Aucklandból a fővárosba heti 4x jár busz, és kb 3x megy vonat és ennyi), a pénzünk fogyott, és alig láttunk még valamit a szigetből.

Végre kirándulunk! Rangitoto

Még amikor azt hittük, hogy már sínen vagyunk autó ügyileg, és a nap is kisütött, meglátogattunk az Aucklandhez közeli Rangitoto szigetet. Kb. 20 percet kellett kompozni (ami 100 dollárunkba került, ez kicsit fájt, de jobb hozzászokni), majd megkérdeztünk egy teljesen lakatlan, vulkanikus szigetre. Végre nem szakadt az eső, nem volt dermesztő hideg. Körbetúráztuk a mindössze 5 km átmérővel rendelkező szigetet, csodáltuk az élénk madárvilágot, a koromfekete láva mellett a zöldellő fákat és a türkizkék óceán vízét. Végre szippantottunk egyet az újzélandi életérzésből. Ránk fért! Csodálattal töltött el, hogy ilyen közel egy ekkora városhoz, milyen érintetlen természet található.

Szóval 3 éjszakát töltöttünk Karennél és Stannél, majd el kellett mennünk onnan, és rászátunk magunkat, hogy mégiscsak elbuszozunk Wellingtonba, úgy tűnt, hogy ott több eladó autó is van. Előtte még egy éjszakát egy aucklandi hostelben töltöttük – egy két fős szoba 10 ezer forintba került, hihetetlen olcsó volt – na olyan is volt a hely, egyik legparább hely ahol valaha megszálltam, de végülis minden rendben volt. Napközben még megnéztük Aucklandben a múzeumot, parkokban kávéztunk, sétáltunk, én jógáztam, Máté edzett, azán este felpattantunk a buszra. Itt aztán tényleg mindenkinek van autója, úgyhogy busszal csak az megy, akinek tényleg nagyon nincs – na olyan is volt a buszút, átszeltük éjjel az északi szigetet vele, majd kirakott a szeles wellingtonban, ahol újfent kettéfagytam, és nekiálltunk campervant keresni – volt már aznap reggelre is 3 lebeszélt találkánk.