Blog

Október eleje – tanulságos önkénteskedés Auckalandben

Miután egy hónap után végre újra együtt voltunk Mátéval, közösen vágtunk bele egy worakwayes kalandba, rögtön a reptéri érkezés után. A workaway annyit jelent, hogy munkát vállalsz valahol (kertészkedsz, főzöl, takarítasz, bármit), cserébe kajáért és szállásért. Mivel várt ránk adminisztratív teendő (bankszámla nyitás, adószám stb.), és campervant is szerettünk volna venni, így ez tűnt a legegyszerűbbnek, méghozzá Új-Zéland legnagyobb városában, a másfél millió lakosú Aucklandben.

A campervanről röviden: ez a kicsi kocsi nem egy lakóautó vagy lakókocsi, hanem tulajdonképpen egy kisteherautóból (többnyire házilag) átalakított járgány, ami alkalmas arra, hogy aludj benne, van kis konyhája is többnyire és ágy, de ennyi. Új-Zélandot  a legegyszerűbb így bejárni, mivel rengeteg helyen meg lehet vele állni egyszerű kempingekben, méghozzá ingyen. Európában többnyire tilos az ilyesmi, vagy fizetős kempingben lehet megszállni, viszont itt körbe lehet utazni Új-Zéland két szigetét. Szóval ez volt a cél, ám ahogy a kispál és a borz is megénekelte, látszott, hogy ez másoknak is kellett…

Szakadt az eső, de szerencsésen megérkeztünk a helyre, ami Auckaland igen szép, előkelő részén, a North Shore-on helyezkedett el. A ház hatalmas volt és szép, a kert szintén, mint egy dzsungel, nagy medencével, kilátással az óceánra. Egyébként az ilyen stílusú ház teljesen megszokott, és nem csak a kiváltságosok laknak ilyen körülmények között. A legalsó szintet kaptuk meg, nem panaszkodtunk, kivéve a hidegre, de arra nagyon, ugyanis ezekben a házakban nincs fűtés (kivéve ha nem vagy haldokló 21 éves macska, de erről kicsit később…). Szóval fáztunk rendesen. Minden nap dolgoznunk kellett, méghozzá 4.5 órát a kertben, plusz ezen felül voltak még bent is feladataink – ez utólag elég baklövésnek tűnik, de akkor nem vitatkoztunk a felállással. Nagyon örültünk a munkának, rettenetesen élveztem, hogy egész nap kint vagyok a szabadban, növényeket gondozok, teszek-veszek a kertben. A házban egyébként főleg a tulaj nő élt, és a férje, akik több házuk között ide-oda közlekedtek. Volt még velünk egy amerikai önkéntes lány is egyébként. Nagyon kedvesek voltak velünk, esténként együtt vacsoráztunk, segítettek campervant keresni. A 4. napon egy iszonyatos hidegfront érkezett, még az ő ingerküszöbünket is megütötte. Az egész házban semmi fűtés, kivéve az egyik macskájuknak, aki már élet és a halál között lebegett, járni és enni alig tudott: na ő kapott egy külön radiátort. Naivan megkérdeztem, hogy nem-e lehetne, hogy leviszem a macskát hozzánk, és akkor mindenki jól jár, nekünk is van fűtőtest, meg a macskának is, de sajnos nem mentek bele. Szó mi szó, szétfagytunk, és hiába kértünk fűtést, nem volt nekik. Csak úgy tudtam elviselni a hideget, ha munka után egy 10 perces forró zuhany következik és utána rögtön be az ágyba és ki sem kelek. Szóval egy darabig minden nagyjából oké volt, még talán azt leszámítva, hogy nagyon nem volt szerencsénk az autóvásárlással. Úgy tűnt, rengetegen, hozzánk hasonló working holiday vízumosok érkeznek az országba, és sokkal kevesebb elérhető autó van, azok is horror áron.

Egyik reggel azonban minden megváltozott, éppen munka előtt reggeliztünk, mikor a nő, köszönés nélkül, szinte kiabálva kérdezte, hogy mi a fő étkezésünk Magyarországon? Nem is értettem a kérdést, de aztán naivan válaszoltam, hogy hát, nem tudom, azt hiszem nincs ilyen, de talán az ebéd…? Akkor már tényleg nagyon hangosan folytatta, hogy jó, akkor ebédet készít nekünk, mert hogy mi nagyon sokat eszünk itt, és hogy ez nem egy étterem (mondjuk kevés étteremben dolgozok napi 4.5 órát a vacsoráért…), majd lerántotta az üres tojástartót az egyik polcról, és kiabált, hogy mi megettük a 17 db tojását egy hét alatt. Hiába mondtuk neki, hogy mi nem ettük meg, csak négyet (de amúgy meg 2 embernek 1 hét alatt 17 tojás nem is lenne sok, bár ebbe a vitába belemenni is iszonyú banális), és hogy higgye el, de nem érdekelte. Mutogatott a joghurtra, hogy abból is sokat eszünk. Egyszerűen iszonyú szürreális volt. Majd a nő kiabálva elviharzott, mi meg lementünk a szobánkba, és én szóhoz sem jutottam. Nem is tudom mikor volt velem ilyen utoljára, hogy valaki így beszél velem, és vádaskodik és kiabál. Szerencsére Máté a helyzet ura maradt, és csak annyit mondott: „Tündérem, tudod, hogy nem kell itt maradnunk, bármikor elmehetünk”. Aztán leesett, hogy tényleg, és azzal a lendülettel összecsomagoltuk mindenünket a túrazsákjainkba. Máté még felment mondani a nőnek, hogy elmegyünk, és mégegy kísérletet tett, hogy elmondja, hogy mi nem ettük meg ezeket a tojásokat, erre a nő ismeretlen neveket kezdett sorolni, kb. így, hogy „na akkor ki ette meg, talán Jessica?”.(Who the fck is Jessica?!)  Istenigazából sosem jöttünk rá, hogy miért viselkedett így pontosan, mert néhány napja még külön üzenetet írt nekünk, hogy milyen fantasztikus munkát végzünk, és mennyire örül, hogy ilyen szép állapotban lesz végre a kertje.

Elég lehangoló volt összepakolni, néhány nappal azelőtt szereztünk tányérokat is (mivel gondoltuk, hogy innen már csak autóval megyünk tovább), úgyhogy összesen 4 hátizsákkal, jógamatraccal, tálakkal és tányérokkal felszerelve az utca végére, az óceán fele igyekeztünk (képzelhetitek, hogy néztünk ki…), gondoltuk kicsit leülünk ott és átgondoljuk, hogy mi legyen. Addig, és az azóta sem éreztem magam annyira elhagyatottnak, otthontalannak. Leroskadtunk egy padra, néztük bágyadtan a vizet, és próbáltuk feldolgozni az elmúlt egy órát, mikor egy csónakkal megjelent egy férfi a vízen. A parton állt a kocsija, és megkérte Mátét, hogy segítsen neki felrakni a csónakot a kocsi tetejére, mellesleg megkérdezte, hogy mi járatban vagyunk itt (körülöttünk az összes cuccunk), mondtuk, hogy szállást keresünk éjszakárae egy hostelbn. Erre lazán annyit mondott, hogy, tulajdonképpen nálunk is aludhattok, ha gondoljátok…”Tőletek függ”-mondta. … Leesett az állunk. Összenéztünk Mátéval, a férfi pont nem tűnt baltás gyilkosnak, így igent mondtunk. Gyorsan még felhívta a feleségét előtte, őt is megkérdezte, és már pár perc múlva a házában voltunk. Kaptunk egy külön lakrészt, meghallgatták a sztorinkat a tojásos nővel és együttérzően szidták velünk együtt, majd segítettek bejutni a belvárosba, hogy ott autót kereshessünk. Hihetetlen volt az egész, a következő 3 éjszakát náluk töltöttük, esténként beszélgetettünk, sőt, még a nagymama 80. születésnapját is együtt ünnepeltük a családdal, rokonaikkal, két gyerekükkel. (Nem mellesleg, a nagyi néhány éve kezdett el jógázni, igazi hippi, a Great Barrier Islanden lakik, ahol nincs semmilyen közmű).  Mindenki nagyon érdeklődő és kedves volt, azóta is tartjuk a kapcsolatot. Szóval… ez valami nagyon isteni segítség volt nekünk. Kérdezgettük sokat őket, hogy hogyan fogadhattak be két vadidegent a házukba az utcáról. A válasz az volt, hogy ők is rengeteget utaztak a világ minden táján, főleg Afrikában, és milliószor segítették őket ki teljesen ismeretlenek. Most ők is ezt visszaforgatják, sőt, most már mi is ezt forgatjuk vissza. J Ami érdekes volt velük kapcsolatban, hogy a férj egy „festő-mázoló” volt, egyszerű kétkezi munkát végzett, a feleség pedig egy magasabb szintű ápolónő. Mégis egy gyönyörű házban laktak, kilátással az óceánra, rengeteget utaztak, vitorláztak délutánonként az öbölben. Otthon, egy hasonló munkával megáldott pár tuti nem ilyen életet élne.

Közben ezerrel ment az campervan keresés. Máté már egy hónapja levelezett egy sráccal, és teljesen úgy volt, hogy megyünk megvenni egy távoli városba, erre az utolsó pillanatban eladta másnak, esélyünk sem volt (az csak később derült ki, mikor első munkahelyünkre érkeztünk egy kiwi farma, hogy egy angol párnak adta el, akik ott a farmon a barátink lettek. 🙂  ).Aztán volt még egy autó, ami viszont Wellingtonban volt, 11 órányi buszútra, a sziget legdélebbi pontján, nem mellesleg ez Űj-Zéland fővárosa. Azzal a jelenséggel találkoztunk, hogy mások már azért is 500-1000 dolláros foglalót fizetnek, hogy elsőnek nézhessenek meg egy autót, így itt már mi is így tettünk. A srác biztosított minket, hogy rendben, gyertek, ti látjátok először, az árról is megegyeztünk. Teljesen fel voltunk dobva, szuper kocsi volt, rászántuk magunkat a maratoni buszútra is, megvettük a drága jegyeket. Majd mielőtt indultunk volna, ír a srác, hogy eladtam másnak, sorry. Fúh, olyan dühösek és csalódottak voltunk, ez már a sokadik ilyen történet volt, és fogalmunk sem volt, hogy mit kellene másképp csinálni. Itt Új-Zélandon autó nélkül egy nagy szenvedés az egész élet, tömegközelkedés alig (Aucklandból a fővárosba heti 4x jár busz, és kb 3x megy vonat és ennyi), a pénzünk fogyott, és alig láttunk még valamit a szigetből.

Végre kirándulunk! Rangitoto

Még amikor azt hittük, hogy már sínen vagyunk autó ügyileg, és a nap is kisütött, meglátogattunk az Aucklandhez közeli Rangitoto szigetet. Kb. 20 percet kellett kompozni (ami 100 dollárunkba került, ez kicsit fájt, de jobb hozzászokni), majd megkérdeztünk egy teljesen lakatlan, vulkanikus szigetre. Végre nem szakadt az eső, nem volt dermesztő hideg. Körbetúráztuk a mindössze 5 km átmérővel rendelkező szigetet, csodáltuk az élénk madárvilágot, a koromfekete láva mellett a zöldellő fákat és a türkizkék óceán vízét. Végre szippantottunk egyet az újzélandi életérzésből. Ránk fért! Csodálattal töltött el, hogy ilyen közel egy ekkora városhoz, milyen érintetlen természet található.

Szóval 3 éjszakát töltöttünk Karennél és Stannél, majd el kellett mennünk onnan, és rászátunk magunkat, hogy mégiscsak elbuszozunk Wellingtonba, úgy tűnt, hogy ott több eladó autó is van. Előtte még egy éjszakát egy aucklandi hostelben töltöttük – egy két fős szoba 10 ezer forintba került, hihetetlen olcsó volt – na olyan is volt a hely, egyik legparább hely ahol valaha megszálltam, de végülis minden rendben volt. Napközben még megnéztük Aucklandben a múzeumot, parkokban kávéztunk, sétáltunk, én jógáztam, Máté edzett, azán este felpattantunk a buszra. Itt aztán tényleg mindenkinek van autója, úgyhogy busszal csak az megy, akinek tényleg nagyon nincs – na olyan is volt a buszút, átszeltük éjjel az északi szigetet vele, majd kirakott a szeles wellingtonban, ahol újfent kettéfagytam, és nekiálltunk campervant keresni – volt már aznap reggelre is 3 lebeszélt találkánk.

 

Az Új-Zélandra tartó alig 47 órás út már akkor izgalmasnak ígérkezett, amikor még el sem kezdődött. Utazás előtti éjjel döbbentem rá, hogy mivel az egyik átszállásom Los Angelesben lesz, így szükségem lesz egy Esta-ra vagy egy amerikai vízumra. Mindvégig abban a hitben voltam, hogy mivel én az USA-ban csak átszállni fogok, így nem szükséges elhagynom a tranzit zónát és nincs szükségem semmilyen dokumentumra, hogy beléphessek az Egyesült Államok területére. Azonban mint kiderült, az amerikaiak ragaszkodtak hozzá, hogy az átszálló utasoknak is el kell hagyniuk a tranzitzónát, újra át kell menniük a teljes biztonsági ellenőrzésen, és csak utána szállhatnak fel az új-zélandi járatra. Bár az Esta elintézése általában nagyon gyors, de elvileg napokat is ülhetnek rajta. Eléggé izgultam, mert ha nem tudok felszállni a gépre, akkor nemcsak a repülőjegyem árát bukom, hanem lejár az új-zélandi belépési határidőm is és minden tervünket dobhatjuk a kukába a következő egy évre vonatkozóan. Hatalmas szerencsémre volt egy amerikai turistavízumom is még 2017-ből, és mivel ez a vízum 10 évig érvényes, tehát még bőven felhasználható volt. (Ezúton is köszönöm Mókusnak és Viktornak, hogy éjjel a pincében megkeresték a régi vízumomat!)

Miután fellélegeztem először Helsinkibe utaztam, ahol 17 órát kellett várnom a Los Angeles-i csatlakozásomra. Szerencsére rengeteg túrafelszerelés volt nálam és felfújható matraccal és hálózsákkal egyáltalán nem vészes a reptéri alvás. Szépen megágyaztam a váró egyik sarkában és másnap kipihenten folytattam az utamat az angyalok városa felé. Harmadjára utaztam életemben Los Angelesbe, ami nem igazán a kedvenc városom. Viszont amikor a reptérről kilépve megláttam  a távolban a hatalmas város mögött húzódó hegyláncokat, nagyon nosztalgikus érzés fogott el. Sok éjszakát töltöttem azokban a hegyekben, amikor a Pacific Crest Trail-en gyalogoltam, és egészen otthonos volt a látványuk. Mint amikor az ember olyan helyen jár, amihez sok szép emlék köti, nagyon közel áll a szívéhez, de már nagyon régen látta. Kalifornia számomra soha nem a metropoliszokat és a tengerpartot fogja már csak jelenteni, hanem a végtelen amerikai vadont is. Viszont csak fél órám volt nosztalgiázni a reptéri parkolóban, mert utána újra végig kellett mennem a teljes biztonsági ellenőrzésen és az útlevél vizsgálaton, hogy felszállhassak egy újabb, nagyjából tizenegy órás repülőútra. Szeretem ezeket a hosszú repüléseket, mert az ember annyi filmet nézhet közben, amennyit csak bír. Bár három csecsemő is ült körülöttem és folyamatos sírás vett körül, de én így is nagyon élveztem a mozimaratont. 

Új-Zélandra megérkezve először át kell esni egy úgynevezett bio-security vizsgálaton. Az új-zélandiak nagyon figyelnek rá, hogy semmilyen a természetre veszélyes dolog ne jusson be az országba. Magok, hús vagy akár csak egy alma is veszélyforrást jelent számukra. Arra is különösen odafigyelnek, hogy csak tiszta bakancsot és sátrat vigyenek be az emberek az országba. Talán komikusnak tűnhet ez a nagy felhajtás, de számukra a környezetvédelem fontossága egészen máshol helyezkedik el, mint Magyarországon. Miután az én sátramat is elvitték egy negyed órás vizsgálatra, megkérdeztem hogy miért olyan fontos ez nekik. Azt mondta a határőr, hogy időnként olyan sátrakat is találnak, amiben benne maradt egy béka, vagy egy skorpió. Ha az ember pedig megpróbálja letagadni, hogy van nála sátor, banán, szendvics, vagy bármilyen veszélyesnek ítélt holmi, de mégis találnak valamit, akkor súlyos pénzbüntetéssel számolhat az illető. 

A repülőtérről kiérve örömmel nyugtáztam, hogy milyen idilli időjárás fogadott. Még csak reggel 7 óra volt, de mégis kellemes volt a hőmérséklet és csak néhány bárányfelhő volt az égen. Sajnos rövidesen megtapasztaltam, Aucklandben  óráról órára váltogathatja egymást a napos idő, a heves eső és ezeknek mindenféle átmente. Az első három hét alatt talán két olyan napom volt, amikor nem esett az eső.

A reptéren rövidesen találkoztam az első munkaadómmal. Még a nászútunkon regisztráltunk a workaway nevű oldalon, ahol magánszemélyek, családok, de akár kisebb cégek is keresnek önkénteseket, általában néhány hétre. Szállást és étkezést kínálnak és általában napi négy-öt óra munkát kérnek cserébe. Nagyon előnyösnek hangzott ez az üzlet, mert a kinti élet beindítása nagyon hosszú időt igényelhetett, és ha mindeközben a szállásért és az étkezésért is fizet az ember, akkor pikk-pakk el lehet tapsolni pár ezer dollárt, mint ahogy az sok honfitársunkkal meg is történt.  

Én eredetileg egy gyümölcs árusítással foglalkozó közösséghez mentem volna, azonban két nappal az érkezésem előtt írtak egy e-mailt, hogy a helyi önkormányzat bezárta a helyet, és hogy mégsem fogok tudni náluk dolgozni. Helyettük bukkantam rá Charlotte-ra és a családjára, akik jelezték, hogy szívesen fogadnának. Charlotték kínai nemzetiségű malajziaiak voltak és nagyjából harminc éve költöztek Új-Zélandra. Nyolc gyerekük volt, de már csak a két legfiatalabb lakott velük. Charlotte rendszeresen fogadott önkénteseket a kerti munkákhoz, bár egy ideje a járvány miatt nem tudott senkit fogadni. Miután találkoztunk azonnal elvitt a helyi piacra vásárolni, ahol már egy állásajánlatot is kaptam. A sorok között sétálva ugyanis feltűnt, hogy “Hungarian Lángos”. Pár perc beszélgetés után a stand magyar szakácsa pedig megkérdezte, hogy lenne-e kedvem neki dolgozni. Persze nem szívesen maradtam volna Aucklandban lángost sütni, de jó érzés volt, hogy az érkezésemet követően nagyjából egy órával munkaajánlatot kaptam. Szóval udvariasan elfogadtam a papírtányérra írt “névjegykártyát”, hiszen soha nem lehet tudni.

A következő három hetem kertészkedéssel, lakóautó kereséssel, a hivatali ügyek intézésével és tanulással telt. Charlotték közvetlenül az óceánparton éltek egy nagy birtokon a Waitakere Ranges Regional Park területén. Ez egy hatalmas, nagyjából fél Auckland méretű természetvédelmi terület a várostól nyugatra, rengeteg gyönyörű stranddal , túraútvonallal és vízesésekkel. Mivel kora tavasz volt, rengeteg munka volt a kert rendbetételével. Leginkább gyomláltam, de olyan is volt, hogy két napon keresztül csak füvet nyírtam a hatalmas birtokon. Nem is maradt olyan sok időm, mint számítottam rá.  Mivel a főzés és a mosogatás körül is segíteni kellett, így nagyon pörgősen teltek a napok. A szabadidőmben pedig mindig volt valami intéznivaló. Szerettem volna az autóvásárlást és minden papírmunkát elintézni, mire Vivi megérkezik, hogy mielőbb útra tudjunk majd kelni októberben. Adószámot igényeltem, bankszámlát nyitottam, telefonszámot szereznem és folyamatosan kerestem a leendő lakóautónkat is. Ez utóbbi különösen nehéznek bizonyult, mert a covid után rengeteg európai érkezett az országba és mindenki lakóautót, vagy ahogy itt nevezik, campervant szeretett volna venni. Azonban a kinálat meg sem tudta közelíteni a keresletet. Emiatt a lakóautók ára az egekbe szökött, és ha venni akart valamit az ember, akkor az éhezők viadalára kellett felkészülnie. 

Az emberek foglalókat fizettek a lakóautó tulajdonosoknak, hogy ők nézhessenek meg elsőként egy-egy, nem ritkán 25 éves autót. Rendszeresen abba futottam, amikor felvettem valamelyik hirdetővel a kapcsolatot, hogy már valaki lefoglalózta az autót. Egyetlen tulajdonos volt, akivel sikerült megegyezni, hogy megmutatja majd az autóját rövidesen, csak előtte szerette volna még levizsgáztatni. Egy brazil srác, aki Taurangában hirdetett egy Nissant, de erről még lesz szó a későbbiekben…

Charlottéknál az egész család életében központi szerepet játszott a zene. A két fiának volt egy bandája, Charlotte pedig délutánonként rendszeresen zongorázott, miközben kint kertészkedtem. Nagyon relaxáló élmény volt. A fiainak gyakran éjfélkor támadt kedvük játszani, és az sem zavarta őket, ha a nővérük is épp ott volt náluk látogatóban a pár hónapos kislányával, aki a szomszéd szobában aludt. A kicsi viszont valószínűleg annyira megszokta a zenét, hogy már fel sem ébredt egy ilyen éjféli koncertre. Engem sem zavart, szívesen aludtam el élő zenére. A folyamatos hideg viszont annál jobban zavart. Nem csupán azért, mert nagyon hideg volt esténként, hanem mert az összes ajtó és ablak is folyamatosan nyitva volt a házon, hogy ne párásodjon az épület. Esténként pehely dzsekiben ültem a nappaliban, miközben a srácok rövidnadrágban és mezítláb mászkáltak még az udvaron is.

Bár leginkább munkával teltek a napok, de azért így is akadt lehetőség, hogy a környéken túrázzak. Rengeteg szebbnél-szebb ösvény volt a közelben és igyekeztem minél többet felfedezni. Amikor apály volt, nagyon hosszan végig lehetett sétálni a part mentén, egészen az öböl bejáratáig. Hétvégente pedig Charlotte is kölcsönadta az autóját, hogy kicsit messzebbre is eljussak. Az első hétvégén elmentem Whatipu Beach-hez. Először tárulta a szemem elé olyan látvány, amilyet korábban csak a képeken láttam, amikor az Új-Zélandi utunkat tervezgettük. Hihetetlenül grandiózus, drámai partszakaszok voltak minden irányban, végtelennek tűnő homokdűnékkel. 

Megnéztem a környékbeli barlangokat, sziklákat, a fantasztikusan kék óceánt, de valami azért hiányzott. Azt éreztem, ami már három éve is kétségeket ébresztett bennem az utazással kapcsolatban. Akkoriban azt éreztem, hogy egyre fogy bennem az erő, hogy egyedül vágjak neki újra egy ekkora útnak. Hogy jó lenne megosztani valakivel az élményeket, hogy néha mondhassam valakinek, hogy “Nézd azt a valamit!” vagy “Te is látod?” Sokat utaztam már teljesen egyedül és bár komfortos számomra az ilyen utazás, de úgy éreztem, hogy most nem erre vágyom. És itt Whatipu-beachen bevillant az érzés, hogy ez most így valóban nem az igazi. Tudtam persze, hogy két hét múlva jön majd Vivi, de akkor is sajnáltam, hogy ez a látvány most megint csak az enyém marad és senkivel nem fogom tudni évek múlva feleleveníteni, hogy milyen is volt azon a parton lenni.

Ezen a kirándulásomon találkoztam először a “lábmosókkal”. Gyakori látvány ugyanis az új-zélandi ösvények kezdőpontjánál, hogy elhelyeznek egy cipőtakarító állomást erős kefével, vízzel és mosószerrel. Nem szeretnék, hogy valami ártalmas dolgot vigyen az ember az erdőbe a cipője talpán. Sokat elmond az itteni környezetvédelemről, hogy itt nem túrázás után, hanem előtte takarítják a bakancsot. Sokszor ez a kiemelten veszélyeztetett kauri fák védelme miatt volt.

A második hetemen érkezett meg Charlottékhoz önkénteskedni Giselle. Giselle egy korzikai lány volt, aki szintén working holiday vízummal jött Új-Zélandra. Épp végzett az egyetemi tanulmányaival, és adott magának pár hónap pihenést, mielőtt nekilát pár évtizednyi munkának. Innentől gyorsabban teltek a munkanapok, volt kivel beszélgetni, és amikor épp nem dolgoztunk, akkor ketten mentünk túrázni. Mivel Charlotte továbbra is előszeretettel kölcsönadta az autóját, mi rendszeresen éltünk is a lehetőséggel. Amikor csak tudtunk, kirándultunk valahova. Elmentünk túrázni a Park legnépszerűbb látványosságához, Piha Beach-hez, ami valóban elég drámai partszakasz a maga hatalmas szikláival az óceánban. Elmentünk felfedezni a Karamatura vízesés körüli ösvényeket, a Huia gátat és Aucklandet is bejártuk. Auckland maga egyébként nem lett a kedvencem. Egy kimondottan élhető, és zöld város, tele lehetőségekkel, de mégiscsak egy hatalmas város, az ember pedig a természet miatt utazik Új-Zélandra. Soha nem hallottam senkit, hogy a városok miatt jött volna ide.

Szeptember utolsó pár napja nagyon gyorsan telt. Esténként sokat beszélgettünk a srácokkal történelemről, politikáról, építészetről, máskor meg csak kártyáztunk késő estig. Közben pedig egyre izgatottabb is voltam, mert tudtam, hogy közeledik az október, és hamarosan nekivághatunk felfedezni az országot Vivivel közösen. Már csak az autó hiányzott, de ígéretet kaptam, hogy október elején, miután Vivi is megérkezett, elmehetünk Taurangába megnézni a brazil srác autóját. Ekkor még nem sejtettem, hogy még közel két hétig Aucklandben rekedünk majd…

bepakolás az útra: jógacucc, túracucc, tél és nyár
Utolsó este otthon, ebbe a túrazsákba sikerült beférnem

Augusztus utolsó napjai, miután hazaértünk a nászutunkról, őrült rohanásban teltek. Mindenki kérdezte, milyen lesz Új-Zéland, de én még akkor csak Nepálra tudtam gondolni, ahová egy jógaoktató továbbképzésre indultam, egy hónapra, a férjem : ), Máté nélkül. Rengeteg elintézendő volt még, oltással, vízummal, Covid papírokkal és persze könnyes búcsúkkal fűszerezve. Utolsó esténket, amiről azt gondoltam, hogy a búcsúvacsoránk lesz a családommal, éjfélig tartó csomagolással töltöttem. Vajon melyek azok a tárgyak, ruhák stb., amelyek beleférnek egy 70 literes túrazsákba, és kelleni fog a következő 1 évben? Milyen kicsire lehet a ruhákat összepasszírozni? Napokig pakolgattam ki-be.

Majd szeptember másodikán valóban eljöttek a búcsú percei. Rendesen bőgtem a ferihegyi reptér security kígyózó sorában. Mikor abbahagytam a sírást, felnéztem, és egy srác hátát pillantottam meg, nagy kapucnis pulcsiban volt, amire az volt írva: NEW ZEALAND. Égi jel! Megnyugodtam, és onnantól maradt is ez az állapot. Nepál volt az a hely, ahol egy pillanatig sem féltem, vagy éreztem úgy, hogy nem vagyok biztonságban – kivéve Katmanduban. A jógás élményekről majd egy külön blogon beszámolok, így viszonylag röviden igyekszem írni erről az 1 hónapról. Nagyrészt Pokharában voltam, ami a Himalájában, az Annapurna hegylánc lábánál fekszik. Nagy kiterjedésű, nyüzsgő hely. Pokhara turistás, Siófok hangulatú városrészén horgonyoztunk le, amit Lakeside Pokhara névre kereszteltek, a Phewa tó partján fekszik. Európai szemmel azt gondoltam, már ez is elég ázsiai hangulatú, de amikor néhány alkalommal átszeltem a város helyiek laktak részeit, rá kellett jönnöm, hogy nagyon tévedtem. Ezeken a városrészeken alig van rendes aszfaltút, tehenek állnak az utak mellett, mindenfele összevissza közlekedő taxik, motorosok, gyalogosok sietnek. Teljes káosz kívülről nézve. Az áramvezetékek hosszú csomókban függenek az utak felett, nem egy darabot vezetnék végig az utcán és ágaztatják el a házakba, mint itthon, hanem ahány ház van, annyi vezeték fut egyszerre az út fölött, de ez egyébként más ázsiai országban is így van. A sok-sok eső ellenére lapos tetejű házakban élnek, amelyek persze rendre beáznak, így a falak dohosak, vizesek. Néha vártam, hogy megjelenjenek a német mérnökök, de ők sosem jöttek el. Elvileg mi egy viszonylag jó hotelben laktunk, de pl. Lilla (akivel kimentem jógás barátnőm) ágya egy éjjel tele volt csótányokkal – én inkább maradtam boldog tudatlanságban, sajnos neki nem volt ilyen szerencséje. A nepáliak egyébként cukik, de éreztem úgy, hogy egy pénzeszsáknak néznek néha, akiből a legtöbbet akarják kihúzni (és egyébként sajnos az indiai jógaiskola oldaláról is volt ilyen élményünk). Kedvesen mosolyognak mindig, akkor is, ha valami kevésbé kedveset mondanak. Két kézzel illik elvenni, bármit is adnak, és két kézzel is adják. Namaste-val köszöntünk, ami egymás megbecsülését hivatott kinyilvánítani, szóval nem csak egy „hellot” dobunk oda egymásnak. Tisztelet az emberben lévő isteni lélek előtt, ami mindenkiben lakozik, a lélek elismeri a másik lélek létezését. Közben imatartásba helyezzük a kezünket. Nekem ez nagyon tetszett, nagyon szerettem megadni ezt a tiszteletet.
Az egy hónapot egyébként hullámegyek és völgyek kísérték. A legelső bosszúságot az okozta az elején, hogy nem tudtam aludni az éjszakai erős basszustól, ami a szórakozóhelyekből szűrődött be a hotelbe. Arra ébredtem sokszor, hogy ha a zenét nem is hallottam, de a szívem és a gyomrom remeg az ütemre. Mindenfélét kipróbáltam, nagyon nehezen szoktam meg, és rettenetesen fáradt voltam a kora reggeli órákon. Fizikailag hamar ráálltam a napi 3-4 óra gyakorlásra, sőt néhány privát órát is vettem a legkedvesebb tanáromtól. Tanultam meditációt, filozófiát, igazításokat, astanga és hatha jógát, mantrákat stb.
Ha ez bárkit is megnyugtat, de itt is ugyanarról panaszkodnak az embere,k mint otthon (sőt most már tudom, hogy ez Új Zélandon is így van). A magas energiaárakról, magas benzinárakról, élelmiszerárak, infláció, ingatlan, ugyanaz. Azt gondoltam, hogy az orosz-ukrán konfliktus nincs ekkora hatással, de ez sajnos nem volt igaz. Rengeteg orosz jön minden évben Nepálba, rájuk már nem számíthat Nepál, és a covid is rendesen megnyírta a turizmusra jelentősen épülő országot. Nepál egyébként nem volt olcsó, ha bármi európait akartunk enni vagy inni. Persze lehet helyit is, de mivel a hotelben kaptunk reggel és ebédet, ami helyi kaja volt, ezért nagyon vágyunk végre valami európaira. Ugyanolyan szép, kulturált, európai színvonalú helyeket meg lehet itt találni, némi nepáli színnel.
Ami hatalmas élmény volt, az a nyolcezeres hegyek látványa. Mivel a monszun időszak végén voltunk, sokszor ömlött az eső, hosszú hosszú órákon át, és még szép időben is felhők ültek a város körül, de nem egyszer volt alkalmunk látni a Macchapurchet, az Annapurna csúcsait. Vágytam a hegyek közé, ahogy mindig is. Ha az ember lánya Pokhara utcáin sétál, belebotlik a fehér hegyek varázsába. Viszont az esős évszak miatt az erdők ilyenkor megtelnek piócákkal, akik nem viccelnek. Gyakorlatilag képtelenség ellenük védekezni. Mindössze egyszer kíséreltünk meg kirándulni, az sem szólt másról, mint a piócáktól való megszabadulástól. Sokkal kisebbek, mint otthon, viszont nem csak a talajról, hanem a fákról, bokrokról is rázuhannak az emberre, és az eléggé kegyetlen sós oldalt szedi csak le őket hatékonyan.

A képzés utolsó napjait egy Sarangok nevű, kicsi hegyi falucskában töltöttünk. Van libegő, meg bocik, meg rizsföldek – szinte Svájc, csak szakadozó víz, villany és internet ellátással. Innen már egy karnyújtásnyira voltak csak a nyolcezresek, és maga volt a nyugalom szigete. A zajos, tűzfalra néző pokharai szobámat lecserélte egy tiszta, egyszerű kis szoba, millió dolláros kilátással. Imádtam az egészet, a csendet, a nepáli nénik duruzsolását az ablakom alatt, ahogy a kertben tesznek-vesznek. Hogy szinten minden reggel a fehér hegyek látványára ébredhettem.

A hónap utolsó pár napjára Katmanduba utaztunk. Hát… megértettem a kúltúrsokk fogalmát. Azt kitaláltuk, hogy délelőtt megnézzük a Pashupatinath templomot (https://en.wikipedia.org/wiki/Pashupatinath_Temple) , ami a városi, bagmati folyó partján fekszik, és arról híres, hogy halottakat égetnek a partján.Gondoltuk ezt is ki kell próbálni. Mivel csak másfél kilométerre írta a google, arra jutottunk, hogy elsétálunk, és nem taxizunk, de a hotelben a recepciós már ezen is csodálkozott, meg is értettük aztán, hogy miért. Az elején jó volt, voltak majmok az úton, viszont egyszercsak elkezdtek egyre többen lenni az utcán az emberek, úgy éreztük, sokan minket néztek, fehér ember sehol (nem is nagyon láttunk csak párat, egész Kathmanduban), és jöttek gyerekek pénz meg kaját kérni, rángatták Lilla karját. Valahogy nem éreztük magunkat biztonságban, bár mellettünk álltak rendőrök. Át kellett menni egy 4 sávos úton, sehol egy lámpa, hanem az ember elindul a forgalomba és reméli, hogy nem ütik el – mindenki így közlekedik. El is estem egy hatalmasat, a szép sárga nadrágom ki is szakadt. Akkor már szerencsére a bejárathoz közel voltunk. Bent jobb volt már a hangulat, de rengeteg hajléktalan volt, beteg emberek az úton fekve (nagyjából úgy, mint a Brian életében Rómában). Vettünk jegyet, és mellénk szegődött egy ember, aki tourguide volt, végül úgy döntöttünk, hogy felfogadjuk, mert az egész templom egyébként egy komplexum, és hatalmas tradícióval rendelkezik, érdemes megismerni. Szóval rögtön a partra mentünk, ahol valóban ott álltak máglyák, néhányukon valóban halottak égtek. A hamut később a folyóba szórják, ez egy szent folyó, mert Gangeszba ömlik. Nekünk undorító, nekik pedig „tiszta” (purified), ha ebből iszol vagy ebben mosakszol. Ők másképp állnak a halálhoz, és nekem nagyon tetszett egyébként. Mivel hisznek a reinkarnációban, ezért itt a halál egy megváltás, az jó a halottnak, és remélik, hogy nem születnek újjá, mert az azt jelenti, hogy beteljesítették a karmájukat. A haldoklót egyébként a közeli „kórházba” viszik, ami a templom része, ott haljon meg, hogy tudják itt égetni. Betekerik fehér gyolcsba. Láttunk is egy ilyet, egy betekert embert vitt le a családja a folyópartra, és mosták a lábát- tisztították. Azt mondta az idegenvezető, hogy aki haldoklik, azt sokszor még a halál előtt elkezdik mosni, mert hogy azt tapasztalták, hogy sokszor így visszatér az életbe. Nagyon megterhelő látvány volt az egész, ahogy a család körülötte állt, egy nő rettenetesen sírt, és körülöttük is a parton halottak égtek. Ahogy az idegenvezető mondta „you wont be happy after this tour, but it’s worth it”. Igaza volt. Egy enyhe sokkos állapothoz tudom hasonlítani ezt városnézést, hiszen európainként nemigazán kerülünk ilyen közeli kapcsolatba az elmúlással. A templomban (amit igazából ne is egy templomként képzeljetek el, hanem folyóparti építményként) mindenfele fura emberek voltak, örültünk, hogy ott van a vezető, ő szimpi volt és nagyon jól beszélt angolul. Mondta, hogy a néhány évvel ezelőtt földrengésben egész Katmandu. Sok tradícióról, Istenekről mesélt, nehéz is volt mindent egyben befogadni. Ami érdekes volt, hogy élnek ott a templom környékén, bent barlangokban, narancssárga ruhás aggastyánok, szerzetesek/jógik (volt egy külön nevük, de nem emlékszem). Oda lehetett hozzájuk menni, és pénzért fotózkodni. Először nem akartunk Lillával, de végülis tudtuk, hogy ők ebből élnek, meg ők is mondták, hogy menjünk, úgyhogy odamentem hozzájuk én is. Széthúzódtak, mondták, hogy üljek közéjük, majd elővették a piros festéküket és megáldottak (elég sok áldást lehet itt Neplában bezsebelni egyébként…). Volt ott egy nagyon furcsa érzésem, valahogy az egész helyzet annyira megérintett, a halottakkal, ezekkel az aggastyán jógikkal, hogy ott lehettem velük, összegezve azzal, amiket a Swamival is tanultunk az egy hónapos oktatóképzés során. Nagyon nehéz ezt leírni, valahogy ennek a kultúrának a súlyát, jelentőségét éreztem magamon, hogy mennyire más, mint mi, de mégis nagyon szép, mennyire ősi, mennyire mély és tele van hittel. Hogy az emberek itt mennyire hisznek, mennyi ünnep van, és a hit a mindennapi cselekedetek része. Például napokon belül egy hatalmas hindu ünnep kezdődik, Kathmandu kiürül, mindenki vidékre megy. Állatokat áldoznak az utcán, mindenfele folyik a vér – ezt az idegenvezető mondta, hogy jó, hogy előtte jöttünk – legközelebb ha jövök ilyen vidékre, mindenképp le kell csekkolni, hogy milyen ünnep várható.

Aztán lassan kisasszéztunk a templomból, haza már taxival mentünk. Lillával akkora sokkban voltunk, hogy nem is mentünk tovább, hanem a szobában processzáltuk a történteket, jól lezuhanyoztunk… összeszedtük magunkat, és eltaxiztunk a Thamelbe (többen ajánlották, mint óváros). Már a taxi út is durva volt, egy olyan környéken mentünk át, hogy a dugóban, amikor megállt az autó, futottak oda hozzánk gyerekek, nők, benyúltak a lehúzott ablakon hozzánk, és mutogattak, hogy adjunk pénzt, kaját. Megterhelő volt az egész. A Thamel nem volt semmi extra, sok üzlet, vettünk még pár szuvenírt, aztán találtuk egy jófej taxist, aki elvitt egy hatalmas béke sztúpához, ott búcsúztattuk a napot, és tulajdonképpen az elmúlt egy hónapot is. Záró akkordként mantrákat énekeltünk Lillával. Gyönyörű volt.

Másnap délben felszálltam a Szingapúrba, majd Aucklandbe tartó repülőre, és pikk-pakk meg is érkeztem, minden probléma nélkül. El sem hittem, amikor leszállt a gép Aucklandben. Mint egy csoda. Itt nem pusztán security ellenőrzés van egyébként, hanem biosecurity check is, ami azt jelenti, hogy leellenőrzik, hogy nem-e hozol be bármilyen élőlényt a cipőd talpán, sátradban, bármilyen olyan cuccban, ami érintkezett más ország természetével.

Leszálltam, és rögtön kettéfagytam. Pehelydzsekiben, esőkabátban vészeltem át a napot, míg a helyiek rövidnadrágban és papucsban sétálgattak… így indult az új-zélandi kalandunk.

Érdekes, hogy időnként milyen apróságok terelik az ember életét az egyik vagy másik irányba. 2018 nyarán a  Cascade-hegység egyik csúcsán egy menedékházban találkoztam egy román nővel. Ő mesélt nekem a  working holiday vízumról, aminek segítségével a fia egy teljes esztendőt töltött Új-Zélandon és közben még dolgozhatott is. Az egyetlen szabály, hogy nem lehet három hónapnál tovább dolgozni egyetlen munkáltatónál. Régóta érdekelt Új-Zéland, és nagyon csábítóan hangzott az a lehetőség, hogy nem igényelne hatalmas megtakarításokat az utazás, hanem közben alkalmi munkákból fedezhetném a kiadásaimat. Sokaknak talán kiszámíthatatlan az ilyen életforma, de  én szeretek folyton úton lenni. Azt is elmesélte a hölgy, hogy csak a 35. születésnapig lehet jelentkezni erre a vízumra. Gyorsan ki is számoltam, hogy már csak egyetlen dobásom maradt, a 2019-es jelentkezés. Volt azonban egy kis bökkenő: utánanéztem, és mindössze 100 magyar kaphatja meg ezt a vízumot minden évben, azonban a jelentkezők száma nagyjából 4000 körül szokott lenni. Gyorsasági alapon lehet elvinni a helyeket. Nagyjából egy egyetemi tantárgyfelvételhez tudnám hasonlítani a dolgot, amikor aki a leggyorsabban tud belépni a Neptun rendszerbe, az viszi el a legjobb helyeket. Az USA-ból hazatérve hamarosan el is döntöttem, hogy megpróbálom megszerezni az egyik helyet a 100-ból. Nem untatnék senkit a felkészülés részleteivel, de maradjunk annyiban, hogy elég sok időt és energiát öltem bele készen álljak, amikor egy 2019 áprilisi éjszakán, pontban éjfélkor megnyílt a magyar jelentkezés az új-zélandi Working Holiday vízumra. Nagyon fel kellett kötnie a gatyáját annak, aki gyorsabban akarta nálam kitölteni a jelentkezést. Nagyjából három és fél perc alatt töltöttem ki az űrlapot és sikerült is bejutnom az első százba. 4 perc fölött már nem volt esély vízumot szerezni. Már csak egy méregdrága tüdőszűrést kellett elvégeznem, hogy megkapjam a vízumot, ugyanis az új-zélandiak nagyon féltek tőle, hogy a világ minden tájáról érkező emberek TBC-t visznek az országba. A történet azonban csak itt kezd fordulatosabb lenni. A vízum kiállításától kezdve ugyanis egy teljes évet kaptam következő év májusáig, hogy beutazzak az országba. Az sem volt baj, hogy időközben betöltöttem a 35. életévemet. Engem pedig mivel nem sürgetett semmi és kicsit kimerült is voltam a korábbi évek kalandjaitól, úgy döntöttem, hogy majd csak az utolsó hónapban, 2020 májusában fogok utazni. Meg is vettem szépen a regjegyemet május elsejére, és vártam az utazást. Igen ám, csak azzal nem számoltam, hogy jön egy világjárvány. Új-Zéland bezárta a határait, én pedig maradhattam a fenekemen Magyarországon… A vízumom felhasználhatósága közben szépen lejárt, én pedig hiába próbáltam fellebbezni, reklamálni, beszélni minden illetékes hivatallal, de be kellett hogy látnom, hogy nem fognak egyetlen magyarral kivételt tenni és beengedni az országba.

De ahogy kezdtem, különös hogy az élet milyen apróságokon múlik. Ha nem megyek fel aznap arra a hegycsúcsra, akkor sosem hallok erről a vízumról. És ha nem tör ki a világjárvány, akkor nem ragadok otthon. És ha nem ragadok otthon, akkor valószínűleg soha nem ismerem meg a feleségemet. Ugyanis nem sokkal azután, hogy bezártak a határok, megismertem Vivit.

Szerencsére ő úgy gondolta, hogy járvány idején nagyszerű ötlet randizni, és rövidesen már együtt sátraztunk a Rákos-patak partján. A következő évben összeköltöztünk és hamarosan el is jegyeztem őt a svájci Alpok egyik hágóján. Így érkeztünk el 2022 márciusáig, amikor egyik este az e-mailjeimet olvasgattam és megláttam, hogy jött egy üzenet Új-Zélandról…  Azt írták, hogy mivel a járvány elcsendesedett, úgy döntöttek, hogy megújítják a három évvel korábbi vízumokat. Összesen hat hónapot adtak, hogy belépjek az országba. Vivi épp fogat mosott, mikor benyitottam a fürdőszobába, hogy elmeséljem mi történt. Tudtam persze, hogy ő maga is többször megpróbált már jelentkezni erre a vízumra, és hogy régi álma eljutni Új-Zélandra, csak soha nem sikerült beférnie az első száz jelentkező közé. De azt is tudtam, hogy van két munkahelye, és hogy épp most jelentkezett egy egyetemi képzésre. És azt is tudtam, hogy van egy szép albérletünk, amit nagyon szeretünk és hogy nekem is van két munkám és egy egyetemi képzésem, és persze épp az esküvőnkre is készültünk. Úsztunk a teendőkben. Azt pedig mondanom sem kell, hogy a családunk és a barátaink zöme is Magyarországon él, akiket nem látnánk egy teljes esztendőn át. Ehhez képest, amikor elmondtam Vivinek, hogy mi történt, nagy meglepetésemre ő azonnal azt mondta, hogy próbáljunk meg neki is szerezni egy vízumot. Mindig nagyon szerettem, hogy mennyire belevaló lány, és hogy olyan ember, akivel nem csak tervezgetni meg álmodozni lehet, hanem meg is valósítjuk amit kitalálunk. Nem hiszek a bakancslisták írogatásában, időnként fejest kell ugrani, ha ott a lehetőség egy nagy kalandra.

Áprilisban osztogatták az új helyeket Új-Zélandra. Egy hónap múlva  így ismét nekifutottunk, hogy megszerezzük az első száz hely egyikét, ezúttal Vivinek. A gond az volt, hogy már három éve nem lehetett jelentkezni a vízumra a járvány miatt és óriási túljelentkezésre számítottunk. Ismét rengeteg felkészülés következett. Nagyjából egy hónapon át készültünk arra a három-négy percre, hogy amikor megnyílik a rendszer, akkor Vivi lehessen az egyik leggyorsabb.  Akit érdekelnek a praktikák, annak szívesen segítek, de nem untatnék senkit a felkészülés trükkjeivel. És sikerrel jártunk, Vivi is befért az első száz jelentkező közé. Innentől lassan bizonyossá vált, hogy valóban belevágunk. Nem volt egyértelmű a döntés, de mégis viszonylag hamar beláttuk, hogy ezt szeretnénk. Olyan lehetőséget kaptunk az élettől, amit vagy elfogadunk, vagy soha többé nem lesz lehetőségünk megvalósítani. Már csak egy vizsgaidőszakot, és egy esküvőt kellett lezavarnunk három hónapon belül amellett, hogy teljesen felszámoljuk az otthoni életünket. Mondanom sem kell, hogy elég keveset unatkoztunk ekkoriban…  Felmondtuk az albérletet, felmondtunk a munkahelyeinken, lerövidítettük a már korábban lefoglalt görögországi nászútunkat és passzív félévet kértem az egyetemen. És ha már úgy alakult, hogy tartunk egy év szünetet az igazi “életünkben” (és itt az idézőjel fontos), akkor Vivi úgy határozott, hogy megvalósítja egy másik nagy álmát is, és elmegy Nepálba egy jóga továbbképzésre. Nagyon drasztikus lépésnek tűnhet egy harmincas éveiben járó pártól, hogy mindent hátrahagyva hirtelen belevág egy ekkora utazásba, de sajnos ezt máshogy aligha lehet megvalósítani. Rendszeresen hallom másoktól, hogy mennyire szerencsés vagyok, hogy ilyen sokat utaztam eddigi életemben. Ezzel részben egyet is értek. Szerencsés vagyok, mert egészséges vagyok és szerencsés vagyok, mert kaptam az élettől egy olyan családi hátteret, ami inspirálta az utazási terveimet. De átlagos jövedelmem van, nekem is van munkahelyem, albérletem, családom, barátaim, egyetemi képzésem, terveim és ezeket én sem tudom magammal vinni soha, sehova. Az a helyzet, hogy az emberek többsége elég ritkán nyer a lottón és a munkahelyek többsége sem szokta megkérni a dolgozóit, hogy menjenek el világot látni pár hónapra. Soha nem lesz ideális az időpont, hogy az ember világgá menjen, hiába várjuk. Vagy elhatározzuk magunkat és belevágunk a kalandba, vagy valószínűleg soha nem fog megvalósulni a tervünk. Gyerekkel persze egészen más lett volna a helyzet, de mi még szabadon mozoghattunk. (Egyébként azóta láttunk rengeteg pár hónapos babát, akiket lakóautóval  vittek a szülei, de ez már nagyon haladó szintnek tűnik).

Szóval rövidesen tartottunk egy fantasztikus esküvőt, amin a világ legszerencsésebb férfijának érezhettem magam. A lakzi egyben kiváló búcsúnak is bizonyult a barátainktól, rokonainktól, hiszen esélytelen lett volna ennyi embertől elköszönni ilyen rövid idő alatt. Majd gyorsan kiköltöztünk az albérletünkből, és elmentünk nászútra a Kükládokra három hétre. Mire kipihenten és szép barnán három hét pihenés után hazaértünk Görögországból, már csak néhány napunk maradt, hogy összepakoljunk, beszerezzük ami még hiányzik, megjavítsam a sátrat, elköszönjünk akitől csak tudunk, és már el is jött az utazás pillanata. Furcsa módon úgy indult a kalandunk, hogy teljesen ellenkező irányba indultunk. Először Vivit indult el kelet felé Nepálba, majd pár nap múlva én szálltam fel egy másik gépre nyugat felé, hogy Amerikán át eljussak Új-Zélandra.