Érdekes, hogy időnként milyen apróságok terelik az ember életét az egyik vagy másik irányba. 2018 nyarán a Cascade-hegység egyik csúcsán egy menedékházban találkoztam egy román nővel. Ő mesélt nekem a working holiday vízumról, aminek segítségével a fia egy teljes esztendőt töltött Új-Zélandon és közben még dolgozhatott is. Az egyetlen szabály, hogy nem lehet három hónapnál tovább dolgozni egyetlen munkáltatónál. Régóta érdekelt Új-Zéland, és nagyon csábítóan hangzott az a lehetőség, hogy nem igényelne hatalmas megtakarításokat az utazás, hanem közben alkalmi munkákból fedezhetném a kiadásaimat. Sokaknak talán kiszámíthatatlan az ilyen életforma, de én szeretek folyton úton lenni. Azt is elmesélte a hölgy, hogy csak a 35. születésnapig lehet jelentkezni erre a vízumra. Gyorsan ki is számoltam, hogy már csak egyetlen dobásom maradt, a 2019-es jelentkezés. Volt azonban egy kis bökkenő: utánanéztem, és mindössze 100 magyar kaphatja meg ezt a vízumot minden évben, azonban a jelentkezők száma nagyjából 4000 körül szokott lenni. Gyorsasági alapon lehet elvinni a helyeket. Nagyjából egy egyetemi tantárgyfelvételhez tudnám hasonlítani a dolgot, amikor aki a leggyorsabban tud belépni a Neptun rendszerbe, az viszi el a legjobb helyeket. Az USA-ból hazatérve hamarosan el is döntöttem, hogy megpróbálom megszerezni az egyik helyet a 100-ból. Nem untatnék senkit a felkészülés részleteivel, de maradjunk annyiban, hogy elég sok időt és energiát öltem bele készen álljak, amikor egy 2019 áprilisi éjszakán, pontban éjfélkor megnyílt a magyar jelentkezés az új-zélandi Working Holiday vízumra. Nagyon fel kellett kötnie a gatyáját annak, aki gyorsabban akarta nálam kitölteni a jelentkezést. Nagyjából három és fél perc alatt töltöttem ki az űrlapot és sikerült is bejutnom az első százba. 4 perc fölött már nem volt esély vízumot szerezni. Már csak egy méregdrága tüdőszűrést kellett elvégeznem, hogy megkapjam a vízumot, ugyanis az új-zélandiak nagyon féltek tőle, hogy a világ minden tájáról érkező emberek TBC-t visznek az országba. A történet azonban csak itt kezd fordulatosabb lenni. A vízum kiállításától kezdve ugyanis egy teljes évet kaptam következő év májusáig, hogy beutazzak az országba. Az sem volt baj, hogy időközben betöltöttem a 35. életévemet. Engem pedig mivel nem sürgetett semmi és kicsit kimerült is voltam a korábbi évek kalandjaitól, úgy döntöttem, hogy majd csak az utolsó hónapban, 2020 májusában fogok utazni. Meg is vettem szépen a regjegyemet május elsejére, és vártam az utazást. Igen ám, csak azzal nem számoltam, hogy jön egy világjárvány. Új-Zéland bezárta a határait, én pedig maradhattam a fenekemen Magyarországon… A vízumom felhasználhatósága közben szépen lejárt, én pedig hiába próbáltam fellebbezni, reklamálni, beszélni minden illetékes hivatallal, de be kellett hogy látnom, hogy nem fognak egyetlen magyarral kivételt tenni és beengedni az országba.
De ahogy kezdtem, különös hogy az élet milyen apróságokon múlik. Ha nem megyek fel aznap arra a hegycsúcsra, akkor sosem hallok erről a vízumról. És ha nem tör ki a világjárvány, akkor nem ragadok otthon. És ha nem ragadok otthon, akkor valószínűleg soha nem ismerem meg a feleségemet. Ugyanis nem sokkal azután, hogy bezártak a határok, megismertem Vivit.
Szerencsére ő úgy gondolta, hogy járvány idején nagyszerű ötlet randizni, és rövidesen már együtt sátraztunk a Rákos-patak partján. A következő évben összeköltöztünk és hamarosan el is jegyeztem őt a svájci Alpok egyik hágóján. Így érkeztünk el 2022 márciusáig, amikor egyik este az e-mailjeimet olvasgattam és megláttam, hogy jött egy üzenet Új-Zélandról… Azt írták, hogy mivel a járvány elcsendesedett, úgy döntöttek, hogy megújítják a három évvel korábbi vízumokat. Összesen hat hónapot adtak, hogy belépjek az országba. Vivi épp fogat mosott, mikor benyitottam a fürdőszobába, hogy elmeséljem mi történt. Tudtam persze, hogy ő maga is többször megpróbált már jelentkezni erre a vízumra, és hogy régi álma eljutni Új-Zélandra, csak soha nem sikerült beférnie az első száz jelentkező közé. De azt is tudtam, hogy van két munkahelye, és hogy épp most jelentkezett egy egyetemi képzésre. És azt is tudtam, hogy van egy szép albérletünk, amit nagyon szeretünk és hogy nekem is van két munkám és egy egyetemi képzésem, és persze épp az esküvőnkre is készültünk. Úsztunk a teendőkben. Azt pedig mondanom sem kell, hogy a családunk és a barátaink zöme is Magyarországon él, akiket nem látnánk egy teljes esztendőn át. Ehhez képest, amikor elmondtam Vivinek, hogy mi történt, nagy meglepetésemre ő azonnal azt mondta, hogy próbáljunk meg neki is szerezni egy vízumot. Mindig nagyon szerettem, hogy mennyire belevaló lány, és hogy olyan ember, akivel nem csak tervezgetni meg álmodozni lehet, hanem meg is valósítjuk amit kitalálunk. Nem hiszek a bakancslisták írogatásában, időnként fejest kell ugrani, ha ott a lehetőség egy nagy kalandra.
Áprilisban osztogatták az új helyeket Új-Zélandra. Egy hónap múlva így ismét nekifutottunk, hogy megszerezzük az első száz hely egyikét, ezúttal Vivinek. A gond az volt, hogy már három éve nem lehetett jelentkezni a vízumra a járvány miatt és óriási túljelentkezésre számítottunk. Ismét rengeteg felkészülés következett. Nagyjából egy hónapon át készültünk arra a három-négy percre, hogy amikor megnyílik a rendszer, akkor Vivi lehessen az egyik leggyorsabb. Akit érdekelnek a praktikák, annak szívesen segítek, de nem untatnék senkit a felkészülés trükkjeivel. És sikerrel jártunk, Vivi is befért az első száz jelentkező közé. Innentől lassan bizonyossá vált, hogy valóban belevágunk. Nem volt egyértelmű a döntés, de mégis viszonylag hamar beláttuk, hogy ezt szeretnénk. Olyan lehetőséget kaptunk az élettől, amit vagy elfogadunk, vagy soha többé nem lesz lehetőségünk megvalósítani. Már csak egy vizsgaidőszakot, és egy esküvőt kellett lezavarnunk három hónapon belül amellett, hogy teljesen felszámoljuk az otthoni életünket. Mondanom sem kell, hogy elég keveset unatkoztunk ekkoriban… Felmondtuk az albérletet, felmondtunk a munkahelyeinken, lerövidítettük a már korábban lefoglalt görögországi nászútunkat és passzív félévet kértem az egyetemen. És ha már úgy alakult, hogy tartunk egy év szünetet az igazi “életünkben” (és itt az idézőjel fontos), akkor Vivi úgy határozott, hogy megvalósítja egy másik nagy álmát is, és elmegy Nepálba egy jóga továbbképzésre. Nagyon drasztikus lépésnek tűnhet egy harmincas éveiben járó pártól, hogy mindent hátrahagyva hirtelen belevág egy ekkora utazásba, de sajnos ezt máshogy aligha lehet megvalósítani. Rendszeresen hallom másoktól, hogy mennyire szerencsés vagyok, hogy ilyen sokat utaztam eddigi életemben. Ezzel részben egyet is értek. Szerencsés vagyok, mert egészséges vagyok és szerencsés vagyok, mert kaptam az élettől egy olyan családi hátteret, ami inspirálta az utazási terveimet. De átlagos jövedelmem van, nekem is van munkahelyem, albérletem, családom, barátaim, egyetemi képzésem, terveim és ezeket én sem tudom magammal vinni soha, sehova. Az a helyzet, hogy az emberek többsége elég ritkán nyer a lottón és a munkahelyek többsége sem szokta megkérni a dolgozóit, hogy menjenek el világot látni pár hónapra. Soha nem lesz ideális az időpont, hogy az ember világgá menjen, hiába várjuk. Vagy elhatározzuk magunkat és belevágunk a kalandba, vagy valószínűleg soha nem fog megvalósulni a tervünk. Gyerekkel persze egészen más lett volna a helyzet, de mi még szabadon mozoghattunk. (Egyébként azóta láttunk rengeteg pár hónapos babát, akiket lakóautóval vittek a szülei, de ez már nagyon haladó szintnek tűnik).
Szóval rövidesen tartottunk egy fantasztikus esküvőt, amin a világ legszerencsésebb férfijának érezhettem magam. A lakzi egyben kiváló búcsúnak is bizonyult a barátainktól, rokonainktól, hiszen esélytelen lett volna ennyi embertől elköszönni ilyen rövid idő alatt. Majd gyorsan kiköltöztünk az albérletünkből, és elmentünk nászútra a Kükládokra három hétre. Mire kipihenten és szép barnán három hét pihenés után hazaértünk Görögországból, már csak néhány napunk maradt, hogy összepakoljunk, beszerezzük ami még hiányzik, megjavítsam a sátrat, elköszönjünk akitől csak tudunk, és már el is jött az utazás pillanata. Furcsa módon úgy indult a kalandunk, hogy teljesen ellenkező irányba indultunk. Először Vivit indult el kelet felé Nepálba, majd pár nap múlva én szálltam fel egy másik gépre nyugat felé, hogy Amerikán át eljussak Új-Zélandra.