Augusztus utolsó napjai, miután hazaértünk a nászutunkról, őrült rohanásban teltek. Mindenki kérdezte, milyen lesz Új-Zéland, de én még akkor csak Nepálra tudtam gondolni, ahová egy jógaoktató továbbképzésre indultam, egy hónapra, a férjem : ), Máté nélkül. Rengeteg elintézendő volt még, oltással, vízummal, Covid papírokkal és persze könnyes búcsúkkal fűszerezve. Utolsó esténket, amiről azt gondoltam, hogy a búcsúvacsoránk lesz a családommal, éjfélig tartó csomagolással töltöttem. Vajon melyek azok a tárgyak, ruhák stb., amelyek beleférnek egy 70 literes túrazsákba, és kelleni fog a következő 1 évben? Milyen kicsire lehet a ruhákat összepasszírozni? Napokig pakolgattam ki-be.
Majd szeptember másodikán valóban eljöttek a búcsú percei. Rendesen bőgtem a ferihegyi reptér security kígyózó sorában. Mikor abbahagytam a sírást, felnéztem, és egy srác hátát pillantottam meg, nagy kapucnis pulcsiban volt, amire az volt írva: NEW ZEALAND. Égi jel! Megnyugodtam, és onnantól maradt is ez az állapot. Nepál volt az a hely, ahol egy pillanatig sem féltem, vagy éreztem úgy, hogy nem vagyok biztonságban – kivéve Katmanduban. A jógás élményekről majd egy külön blogon beszámolok, így viszonylag röviden igyekszem írni erről az 1 hónapról. Nagyrészt Pokharában voltam, ami a Himalájában, az Annapurna hegylánc lábánál fekszik. Nagy kiterjedésű, nyüzsgő hely. Pokhara turistás, Siófok hangulatú városrészén horgonyoztunk le, amit Lakeside Pokhara névre kereszteltek, a Phewa tó partján fekszik. Európai szemmel azt gondoltam, már ez is elég ázsiai hangulatú, de amikor néhány alkalommal átszeltem a város helyiek laktak részeit, rá kellett jönnöm, hogy nagyon tévedtem. Ezeken a városrészeken alig van rendes aszfaltút, tehenek állnak az utak mellett, mindenfele összevissza közlekedő taxik, motorosok, gyalogosok sietnek. Teljes káosz kívülről nézve. Az áramvezetékek hosszú csomókban függenek az utak felett, nem egy darabot vezetnék végig az utcán és ágaztatják el a házakba, mint itthon, hanem ahány ház van, annyi vezeték fut egyszerre az út fölött, de ez egyébként más ázsiai országban is így van. A sok-sok eső ellenére lapos tetejű házakban élnek, amelyek persze rendre beáznak, így a falak dohosak, vizesek. Néha vártam, hogy megjelenjenek a német mérnökök, de ők sosem jöttek el. Elvileg mi egy viszonylag jó hotelben laktunk, de pl. Lilla (akivel kimentem jógás barátnőm) ágya egy éjjel tele volt csótányokkal – én inkább maradtam boldog tudatlanságban, sajnos neki nem volt ilyen szerencséje. A nepáliak egyébként cukik, de éreztem úgy, hogy egy pénzeszsáknak néznek néha, akiből a legtöbbet akarják kihúzni (és egyébként sajnos az indiai jógaiskola oldaláról is volt ilyen élményünk). Kedvesen mosolyognak mindig, akkor is, ha valami kevésbé kedveset mondanak. Két kézzel illik elvenni, bármit is adnak, és két kézzel is adják. Namaste-val köszöntünk, ami egymás megbecsülését hivatott kinyilvánítani, szóval nem csak egy „hellot” dobunk oda egymásnak. Tisztelet az emberben lévő isteni lélek előtt, ami mindenkiben lakozik, a lélek elismeri a másik lélek létezését. Közben imatartásba helyezzük a kezünket. Nekem ez nagyon tetszett, nagyon szerettem megadni ezt a tiszteletet.
Az egy hónapot egyébként hullámegyek és völgyek kísérték. A legelső bosszúságot az okozta az elején, hogy nem tudtam aludni az éjszakai erős basszustól, ami a szórakozóhelyekből szűrődött be a hotelbe. Arra ébredtem sokszor, hogy ha a zenét nem is hallottam, de a szívem és a gyomrom remeg az ütemre. Mindenfélét kipróbáltam, nagyon nehezen szoktam meg, és rettenetesen fáradt voltam a kora reggeli órákon. Fizikailag hamar ráálltam a napi 3-4 óra gyakorlásra, sőt néhány privát órát is vettem a legkedvesebb tanáromtól. Tanultam meditációt, filozófiát, igazításokat, astanga és hatha jógát, mantrákat stb.
Ha ez bárkit is megnyugtat, de itt is ugyanarról panaszkodnak az embere,k mint otthon (sőt most már tudom, hogy ez Új Zélandon is így van). A magas energiaárakról, magas benzinárakról, élelmiszerárak, infláció, ingatlan, ugyanaz. Azt gondoltam, hogy az orosz-ukrán konfliktus nincs ekkora hatással, de ez sajnos nem volt igaz. Rengeteg orosz jön minden évben Nepálba, rájuk már nem számíthat Nepál, és a covid is rendesen megnyírta a turizmusra jelentősen épülő országot. Nepál egyébként nem volt olcsó, ha bármi európait akartunk enni vagy inni. Persze lehet helyit is, de mivel a hotelben kaptunk reggel és ebédet, ami helyi kaja volt, ezért nagyon vágyunk végre valami európaira. Ugyanolyan szép, kulturált, európai színvonalú helyeket meg lehet itt találni, némi nepáli színnel.
Ami hatalmas élmény volt, az a nyolcezeres hegyek látványa. Mivel a monszun időszak végén voltunk, sokszor ömlött az eső, hosszú hosszú órákon át, és még szép időben is felhők ültek a város körül, de nem egyszer volt alkalmunk látni a Macchapurchet, az Annapurna csúcsait. Vágytam a hegyek közé, ahogy mindig is. Ha az ember lánya Pokhara utcáin sétál, belebotlik a fehér hegyek varázsába. Viszont az esős évszak miatt az erdők ilyenkor megtelnek piócákkal, akik nem viccelnek. Gyakorlatilag képtelenség ellenük védekezni. Mindössze egyszer kíséreltünk meg kirándulni, az sem szólt másról, mint a piócáktól való megszabadulástól. Sokkal kisebbek, mint otthon, viszont nem csak a talajról, hanem a fákról, bokrokról is rázuhannak az emberre, és az eléggé kegyetlen sós oldalt szedi csak le őket hatékonyan.
A képzés utolsó napjait egy Sarangok nevű, kicsi hegyi falucskában töltöttünk. Van libegő, meg bocik, meg rizsföldek – szinte Svájc, csak szakadozó víz, villany és internet ellátással. Innen már egy karnyújtásnyira voltak csak a nyolcezresek, és maga volt a nyugalom szigete. A zajos, tűzfalra néző pokharai szobámat lecserélte egy tiszta, egyszerű kis szoba, millió dolláros kilátással. Imádtam az egészet, a csendet, a nepáli nénik duruzsolását az ablakom alatt, ahogy a kertben tesznek-vesznek. Hogy szinten minden reggel a fehér hegyek látványára ébredhettem.
A hónap utolsó pár napjára Katmanduba utaztunk. Hát… megértettem a kúltúrsokk fogalmát. Azt kitaláltuk, hogy délelőtt megnézzük a Pashupatinath templomot (https://en.wikipedia.org/wiki/Pashupatinath_Temple) , ami a városi, bagmati folyó partján fekszik, és arról híres, hogy halottakat égetnek a partján.Gondoltuk ezt is ki kell próbálni. Mivel csak másfél kilométerre írta a google, arra jutottunk, hogy elsétálunk, és nem taxizunk, de a hotelben a recepciós már ezen is csodálkozott, meg is értettük aztán, hogy miért. Az elején jó volt, voltak majmok az úton, viszont egyszercsak elkezdtek egyre többen lenni az utcán az emberek, úgy éreztük, sokan minket néztek, fehér ember sehol (nem is nagyon láttunk csak párat, egész Kathmanduban), és jöttek gyerekek pénz meg kaját kérni, rángatták Lilla karját. Valahogy nem éreztük magunkat biztonságban, bár mellettünk álltak rendőrök. Át kellett menni egy 4 sávos úton, sehol egy lámpa, hanem az ember elindul a forgalomba és reméli, hogy nem ütik el – mindenki így közlekedik. El is estem egy hatalmasat, a szép sárga nadrágom ki is szakadt. Akkor már szerencsére a bejárathoz közel voltunk. Bent jobb volt már a hangulat, de rengeteg hajléktalan volt, beteg emberek az úton fekve (nagyjából úgy, mint a Brian életében Rómában). Vettünk jegyet, és mellénk szegődött egy ember, aki tourguide volt, végül úgy döntöttünk, hogy felfogadjuk, mert az egész templom egyébként egy komplexum, és hatalmas tradícióval rendelkezik, érdemes megismerni. Szóval rögtön a partra mentünk, ahol valóban ott álltak máglyák, néhányukon valóban halottak égtek. A hamut később a folyóba szórják, ez egy szent folyó, mert Gangeszba ömlik. Nekünk undorító, nekik pedig „tiszta” (purified), ha ebből iszol vagy ebben mosakszol. Ők másképp állnak a halálhoz, és nekem nagyon tetszett egyébként. Mivel hisznek a reinkarnációban, ezért itt a halál egy megváltás, az jó a halottnak, és remélik, hogy nem születnek újjá, mert az azt jelenti, hogy beteljesítették a karmájukat. A haldoklót egyébként a közeli „kórházba” viszik, ami a templom része, ott haljon meg, hogy tudják itt égetni. Betekerik fehér gyolcsba. Láttunk is egy ilyet, egy betekert embert vitt le a családja a folyópartra, és mosták a lábát- tisztították. Azt mondta az idegenvezető, hogy aki haldoklik, azt sokszor még a halál előtt elkezdik mosni, mert hogy azt tapasztalták, hogy sokszor így visszatér az életbe. Nagyon megterhelő látvány volt az egész, ahogy a család körülötte állt, egy nő rettenetesen sírt, és körülöttük is a parton halottak égtek. Ahogy az idegenvezető mondta „you wont be happy after this tour, but it’s worth it”. Igaza volt. Egy enyhe sokkos állapothoz tudom hasonlítani ezt városnézést, hiszen európainként nemigazán kerülünk ilyen közeli kapcsolatba az elmúlással. A templomban (amit igazából ne is egy templomként képzeljetek el, hanem folyóparti építményként) mindenfele fura emberek voltak, örültünk, hogy ott van a vezető, ő szimpi volt és nagyon jól beszélt angolul. Mondta, hogy a néhány évvel ezelőtt földrengésben egész Katmandu. Sok tradícióról, Istenekről mesélt, nehéz is volt mindent egyben befogadni. Ami érdekes volt, hogy élnek ott a templom környékén, bent barlangokban, narancssárga ruhás aggastyánok, szerzetesek/jógik (volt egy külön nevük, de nem emlékszem). Oda lehetett hozzájuk menni, és pénzért fotózkodni. Először nem akartunk Lillával, de végülis tudtuk, hogy ők ebből élnek, meg ők is mondták, hogy menjünk, úgyhogy odamentem hozzájuk én is. Széthúzódtak, mondták, hogy üljek közéjük, majd elővették a piros festéküket és megáldottak (elég sok áldást lehet itt Neplában bezsebelni egyébként…). Volt ott egy nagyon furcsa érzésem, valahogy az egész helyzet annyira megérintett, a halottakkal, ezekkel az aggastyán jógikkal, hogy ott lehettem velük, összegezve azzal, amiket a Swamival is tanultunk az egy hónapos oktatóképzés során. Nagyon nehéz ezt leírni, valahogy ennek a kultúrának a súlyát, jelentőségét éreztem magamon, hogy mennyire más, mint mi, de mégis nagyon szép, mennyire ősi, mennyire mély és tele van hittel. Hogy az emberek itt mennyire hisznek, mennyi ünnep van, és a hit a mindennapi cselekedetek része. Például napokon belül egy hatalmas hindu ünnep kezdődik, Kathmandu kiürül, mindenki vidékre megy. Állatokat áldoznak az utcán, mindenfele folyik a vér – ezt az idegenvezető mondta, hogy jó, hogy előtte jöttünk – legközelebb ha jövök ilyen vidékre, mindenképp le kell csekkolni, hogy milyen ünnep várható.
Aztán lassan kisasszéztunk a templomból, haza már taxival mentünk. Lillával akkora sokkban voltunk, hogy nem is mentünk tovább, hanem a szobában processzáltuk a történteket, jól lezuhanyoztunk… összeszedtük magunkat, és eltaxiztunk a Thamelbe (többen ajánlották, mint óváros). Már a taxi út is durva volt, egy olyan környéken mentünk át, hogy a dugóban, amikor megállt az autó, futottak oda hozzánk gyerekek, nők, benyúltak a lehúzott ablakon hozzánk, és mutogattak, hogy adjunk pénzt, kaját. Megterhelő volt az egész. A Thamel nem volt semmi extra, sok üzlet, vettünk még pár szuvenírt, aztán találtuk egy jófej taxist, aki elvitt egy hatalmas béke sztúpához, ott búcsúztattuk a napot, és tulajdonképpen az elmúlt egy hónapot is. Záró akkordként mantrákat énekeltünk Lillával. Gyönyörű volt.
Másnap délben felszálltam a Szingapúrba, majd Aucklandbe tartó repülőre, és pikk-pakk meg is érkeztem, minden probléma nélkül. El sem hittem, amikor leszállt a gép Aucklandben. Mint egy csoda. Itt nem pusztán security ellenőrzés van egyébként, hanem biosecurity check is, ami azt jelenti, hogy leellenőrzik, hogy nem-e hozol be bármilyen élőlényt a cipőd talpán, sátradban, bármilyen olyan cuccban, ami érintkezett más ország természetével.
Leszálltam, és rögtön kettéfagytam. Pehelydzsekiben, esőkabátban vészeltem át a napot, míg a helyiek rövidnadrágban és papucsban sétálgattak… így indult az új-zélandi kalandunk.