Kategória: Új-Zéland

Október eleje – tanulságos önkénteskedés Auckalandben

Miután egy hónap után végre újra együtt voltunk Mátéval, közösen vágtunk bele egy worakwayes kalandba, rögtön a reptéri érkezés után. A workaway annyit jelent, hogy munkát vállalsz valahol (kertészkedsz, főzöl, takarítasz, bármit), cserébe kajáért és szállásért. Mivel várt ránk adminisztratív teendő (bankszámla nyitás, adószám stb.), és campervant is szerettünk volna venni, így ez tűnt a legegyszerűbbnek, méghozzá Új-Zéland legnagyobb városában, a másfél millió lakosú Aucklandben.

A campervanről röviden: ez a kicsi kocsi nem egy lakóautó vagy lakókocsi, hanem tulajdonképpen egy kisteherautóból (többnyire házilag) átalakított járgány, ami alkalmas arra, hogy aludj benne, van kis konyhája is többnyire és ágy, de ennyi. Új-Zélandot  a legegyszerűbb így bejárni, mivel rengeteg helyen meg lehet vele állni egyszerű kempingekben, méghozzá ingyen. Európában többnyire tilos az ilyesmi, vagy fizetős kempingben lehet megszállni, viszont itt körbe lehet utazni Új-Zéland két szigetét. Szóval ez volt a cél, ám ahogy a kispál és a borz is megénekelte, látszott, hogy ez másoknak is kellett…

Szakadt az eső, de szerencsésen megérkeztünk a helyre, ami Auckaland igen szép, előkelő részén, a North Shore-on helyezkedett el. A ház hatalmas volt és szép, a kert szintén, mint egy dzsungel, nagy medencével, kilátással az óceánra. Egyébként az ilyen stílusú ház teljesen megszokott, és nem csak a kiváltságosok laknak ilyen körülmények között. A legalsó szintet kaptuk meg, nem panaszkodtunk, kivéve a hidegre, de arra nagyon, ugyanis ezekben a házakban nincs fűtés (kivéve ha nem vagy haldokló 21 éves macska, de erről kicsit később…). Szóval fáztunk rendesen. Minden nap dolgoznunk kellett, méghozzá 4.5 órát a kertben, plusz ezen felül voltak még bent is feladataink – ez utólag elég baklövésnek tűnik, de akkor nem vitatkoztunk a felállással. Nagyon örültünk a munkának, rettenetesen élveztem, hogy egész nap kint vagyok a szabadban, növényeket gondozok, teszek-veszek a kertben. A házban egyébként főleg a tulaj nő élt, és a férje, akik több házuk között ide-oda közlekedtek. Volt még velünk egy amerikai önkéntes lány is egyébként. Nagyon kedvesek voltak velünk, esténként együtt vacsoráztunk, segítettek campervant keresni. A 4. napon egy iszonyatos hidegfront érkezett, még az ő ingerküszöbünket is megütötte. Az egész házban semmi fűtés, kivéve az egyik macskájuknak, aki már élet és a halál között lebegett, járni és enni alig tudott: na ő kapott egy külön radiátort. Naivan megkérdeztem, hogy nem-e lehetne, hogy leviszem a macskát hozzánk, és akkor mindenki jól jár, nekünk is van fűtőtest, meg a macskának is, de sajnos nem mentek bele. Szó mi szó, szétfagytunk, és hiába kértünk fűtést, nem volt nekik. Csak úgy tudtam elviselni a hideget, ha munka után egy 10 perces forró zuhany következik és utána rögtön be az ágyba és ki sem kelek. Szóval egy darabig minden nagyjából oké volt, még talán azt leszámítva, hogy nagyon nem volt szerencsénk az autóvásárlással. Úgy tűnt, rengetegen, hozzánk hasonló working holiday vízumosok érkeznek az országba, és sokkal kevesebb elérhető autó van, azok is horror áron.

Egyik reggel azonban minden megváltozott, éppen munka előtt reggeliztünk, mikor a nő, köszönés nélkül, szinte kiabálva kérdezte, hogy mi a fő étkezésünk Magyarországon? Nem is értettem a kérdést, de aztán naivan válaszoltam, hogy hát, nem tudom, azt hiszem nincs ilyen, de talán az ebéd…? Akkor már tényleg nagyon hangosan folytatta, hogy jó, akkor ebédet készít nekünk, mert hogy mi nagyon sokat eszünk itt, és hogy ez nem egy étterem (mondjuk kevés étteremben dolgozok napi 4.5 órát a vacsoráért…), majd lerántotta az üres tojástartót az egyik polcról, és kiabált, hogy mi megettük a 17 db tojását egy hét alatt. Hiába mondtuk neki, hogy mi nem ettük meg, csak négyet (de amúgy meg 2 embernek 1 hét alatt 17 tojás nem is lenne sok, bár ebbe a vitába belemenni is iszonyú banális), és hogy higgye el, de nem érdekelte. Mutogatott a joghurtra, hogy abból is sokat eszünk. Egyszerűen iszonyú szürreális volt. Majd a nő kiabálva elviharzott, mi meg lementünk a szobánkba, és én szóhoz sem jutottam. Nem is tudom mikor volt velem ilyen utoljára, hogy valaki így beszél velem, és vádaskodik és kiabál. Szerencsére Máté a helyzet ura maradt, és csak annyit mondott: „Tündérem, tudod, hogy nem kell itt maradnunk, bármikor elmehetünk”. Aztán leesett, hogy tényleg, és azzal a lendülettel összecsomagoltuk mindenünket a túrazsákjainkba. Máté még felment mondani a nőnek, hogy elmegyünk, és mégegy kísérletet tett, hogy elmondja, hogy mi nem ettük meg ezeket a tojásokat, erre a nő ismeretlen neveket kezdett sorolni, kb. így, hogy „na akkor ki ette meg, talán Jessica?”.(Who the fck is Jessica?!)  Istenigazából sosem jöttünk rá, hogy miért viselkedett így pontosan, mert néhány napja még külön üzenetet írt nekünk, hogy milyen fantasztikus munkát végzünk, és mennyire örül, hogy ilyen szép állapotban lesz végre a kertje.

Elég lehangoló volt összepakolni, néhány nappal azelőtt szereztünk tányérokat is (mivel gondoltuk, hogy innen már csak autóval megyünk tovább), úgyhogy összesen 4 hátizsákkal, jógamatraccal, tálakkal és tányérokkal felszerelve az utca végére, az óceán fele igyekeztünk (képzelhetitek, hogy néztünk ki…), gondoltuk kicsit leülünk ott és átgondoljuk, hogy mi legyen. Addig, és az azóta sem éreztem magam annyira elhagyatottnak, otthontalannak. Leroskadtunk egy padra, néztük bágyadtan a vizet, és próbáltuk feldolgozni az elmúlt egy órát, mikor egy csónakkal megjelent egy férfi a vízen. A parton állt a kocsija, és megkérte Mátét, hogy segítsen neki felrakni a csónakot a kocsi tetejére, mellesleg megkérdezte, hogy mi járatban vagyunk itt (körülöttünk az összes cuccunk), mondtuk, hogy szállást keresünk éjszakárae egy hostelbn. Erre lazán annyit mondott, hogy, tulajdonképpen nálunk is aludhattok, ha gondoljátok…”Tőletek függ”-mondta. … Leesett az állunk. Összenéztünk Mátéval, a férfi pont nem tűnt baltás gyilkosnak, így igent mondtunk. Gyorsan még felhívta a feleségét előtte, őt is megkérdezte, és már pár perc múlva a házában voltunk. Kaptunk egy külön lakrészt, meghallgatták a sztorinkat a tojásos nővel és együttérzően szidták velünk együtt, majd segítettek bejutni a belvárosba, hogy ott autót kereshessünk. Hihetetlen volt az egész, a következő 3 éjszakát náluk töltöttük, esténként beszélgetettünk, sőt, még a nagymama 80. születésnapját is együtt ünnepeltük a családdal, rokonaikkal, két gyerekükkel. (Nem mellesleg, a nagyi néhány éve kezdett el jógázni, igazi hippi, a Great Barrier Islanden lakik, ahol nincs semmilyen közmű).  Mindenki nagyon érdeklődő és kedves volt, azóta is tartjuk a kapcsolatot. Szóval… ez valami nagyon isteni segítség volt nekünk. Kérdezgettük sokat őket, hogy hogyan fogadhattak be két vadidegent a házukba az utcáról. A válasz az volt, hogy ők is rengeteget utaztak a világ minden táján, főleg Afrikában, és milliószor segítették őket ki teljesen ismeretlenek. Most ők is ezt visszaforgatják, sőt, most már mi is ezt forgatjuk vissza. J Ami érdekes volt velük kapcsolatban, hogy a férj egy „festő-mázoló” volt, egyszerű kétkezi munkát végzett, a feleség pedig egy magasabb szintű ápolónő. Mégis egy gyönyörű házban laktak, kilátással az óceánra, rengeteget utaztak, vitorláztak délutánonként az öbölben. Otthon, egy hasonló munkával megáldott pár tuti nem ilyen életet élne.

Közben ezerrel ment az campervan keresés. Máté már egy hónapja levelezett egy sráccal, és teljesen úgy volt, hogy megyünk megvenni egy távoli városba, erre az utolsó pillanatban eladta másnak, esélyünk sem volt (az csak később derült ki, mikor első munkahelyünkre érkeztünk egy kiwi farma, hogy egy angol párnak adta el, akik ott a farmon a barátink lettek. 🙂  ).Aztán volt még egy autó, ami viszont Wellingtonban volt, 11 órányi buszútra, a sziget legdélebbi pontján, nem mellesleg ez Űj-Zéland fővárosa. Azzal a jelenséggel találkoztunk, hogy mások már azért is 500-1000 dolláros foglalót fizetnek, hogy elsőnek nézhessenek meg egy autót, így itt már mi is így tettünk. A srác biztosított minket, hogy rendben, gyertek, ti látjátok először, az árról is megegyeztünk. Teljesen fel voltunk dobva, szuper kocsi volt, rászántuk magunkat a maratoni buszútra is, megvettük a drága jegyeket. Majd mielőtt indultunk volna, ír a srác, hogy eladtam másnak, sorry. Fúh, olyan dühösek és csalódottak voltunk, ez már a sokadik ilyen történet volt, és fogalmunk sem volt, hogy mit kellene másképp csinálni. Itt Új-Zélandon autó nélkül egy nagy szenvedés az egész élet, tömegközelkedés alig (Aucklandból a fővárosba heti 4x jár busz, és kb 3x megy vonat és ennyi), a pénzünk fogyott, és alig láttunk még valamit a szigetből.

Végre kirándulunk! Rangitoto

Még amikor azt hittük, hogy már sínen vagyunk autó ügyileg, és a nap is kisütött, meglátogattunk az Aucklandhez közeli Rangitoto szigetet. Kb. 20 percet kellett kompozni (ami 100 dollárunkba került, ez kicsit fájt, de jobb hozzászokni), majd megkérdeztünk egy teljesen lakatlan, vulkanikus szigetre. Végre nem szakadt az eső, nem volt dermesztő hideg. Körbetúráztuk a mindössze 5 km átmérővel rendelkező szigetet, csodáltuk az élénk madárvilágot, a koromfekete láva mellett a zöldellő fákat és a türkizkék óceán vízét. Végre szippantottunk egyet az újzélandi életérzésből. Ránk fért! Csodálattal töltött el, hogy ilyen közel egy ekkora városhoz, milyen érintetlen természet található.

Szóval 3 éjszakát töltöttünk Karennél és Stannél, majd el kellett mennünk onnan, és rászátunk magunkat, hogy mégiscsak elbuszozunk Wellingtonba, úgy tűnt, hogy ott több eladó autó is van. Előtte még egy éjszakát egy aucklandi hostelben töltöttük – egy két fős szoba 10 ezer forintba került, hihetetlen olcsó volt – na olyan is volt a hely, egyik legparább hely ahol valaha megszálltam, de végülis minden rendben volt. Napközben még megnéztük Aucklandben a múzeumot, parkokban kávéztunk, sétáltunk, én jógáztam, Máté edzett, azán este felpattantunk a buszra. Itt aztán tényleg mindenkinek van autója, úgyhogy busszal csak az megy, akinek tényleg nagyon nincs – na olyan is volt a buszút, átszeltük éjjel az északi szigetet vele, majd kirakott a szeles wellingtonban, ahol újfent kettéfagytam, és nekiálltunk campervant keresni – volt már aznap reggelre is 3 lebeszélt találkánk.

 

Az Új-Zélandra tartó alig 47 órás út már akkor izgalmasnak ígérkezett, amikor még el sem kezdődött. Utazás előtti éjjel döbbentem rá, hogy mivel az egyik átszállásom Los Angelesben lesz, így szükségem lesz egy Esta-ra vagy egy amerikai vízumra. Mindvégig abban a hitben voltam, hogy mivel én az USA-ban csak átszállni fogok, így nem szükséges elhagynom a tranzit zónát és nincs szükségem semmilyen dokumentumra, hogy beléphessek az Egyesült Államok területére. Azonban mint kiderült, az amerikaiak ragaszkodtak hozzá, hogy az átszálló utasoknak is el kell hagyniuk a tranzitzónát, újra át kell menniük a teljes biztonsági ellenőrzésen, és csak utána szállhatnak fel az új-zélandi járatra. Bár az Esta elintézése általában nagyon gyors, de elvileg napokat is ülhetnek rajta. Eléggé izgultam, mert ha nem tudok felszállni a gépre, akkor nemcsak a repülőjegyem árát bukom, hanem lejár az új-zélandi belépési határidőm is és minden tervünket dobhatjuk a kukába a következő egy évre vonatkozóan. Hatalmas szerencsémre volt egy amerikai turistavízumom is még 2017-ből, és mivel ez a vízum 10 évig érvényes, tehát még bőven felhasználható volt. (Ezúton is köszönöm Mókusnak és Viktornak, hogy éjjel a pincében megkeresték a régi vízumomat!)

Miután fellélegeztem először Helsinkibe utaztam, ahol 17 órát kellett várnom a Los Angeles-i csatlakozásomra. Szerencsére rengeteg túrafelszerelés volt nálam és felfújható matraccal és hálózsákkal egyáltalán nem vészes a reptéri alvás. Szépen megágyaztam a váró egyik sarkában és másnap kipihenten folytattam az utamat az angyalok városa felé. Harmadjára utaztam életemben Los Angelesbe, ami nem igazán a kedvenc városom. Viszont amikor a reptérről kilépve megláttam  a távolban a hatalmas város mögött húzódó hegyláncokat, nagyon nosztalgikus érzés fogott el. Sok éjszakát töltöttem azokban a hegyekben, amikor a Pacific Crest Trail-en gyalogoltam, és egészen otthonos volt a látványuk. Mint amikor az ember olyan helyen jár, amihez sok szép emlék köti, nagyon közel áll a szívéhez, de már nagyon régen látta. Kalifornia számomra soha nem a metropoliszokat és a tengerpartot fogja már csak jelenteni, hanem a végtelen amerikai vadont is. Viszont csak fél órám volt nosztalgiázni a reptéri parkolóban, mert utána újra végig kellett mennem a teljes biztonsági ellenőrzésen és az útlevél vizsgálaton, hogy felszállhassak egy újabb, nagyjából tizenegy órás repülőútra. Szeretem ezeket a hosszú repüléseket, mert az ember annyi filmet nézhet közben, amennyit csak bír. Bár három csecsemő is ült körülöttem és folyamatos sírás vett körül, de én így is nagyon élveztem a mozimaratont. 

Új-Zélandra megérkezve először át kell esni egy úgynevezett bio-security vizsgálaton. Az új-zélandiak nagyon figyelnek rá, hogy semmilyen a természetre veszélyes dolog ne jusson be az országba. Magok, hús vagy akár csak egy alma is veszélyforrást jelent számukra. Arra is különösen odafigyelnek, hogy csak tiszta bakancsot és sátrat vigyenek be az emberek az országba. Talán komikusnak tűnhet ez a nagy felhajtás, de számukra a környezetvédelem fontossága egészen máshol helyezkedik el, mint Magyarországon. Miután az én sátramat is elvitték egy negyed órás vizsgálatra, megkérdeztem hogy miért olyan fontos ez nekik. Azt mondta a határőr, hogy időnként olyan sátrakat is találnak, amiben benne maradt egy béka, vagy egy skorpió. Ha az ember pedig megpróbálja letagadni, hogy van nála sátor, banán, szendvics, vagy bármilyen veszélyesnek ítélt holmi, de mégis találnak valamit, akkor súlyos pénzbüntetéssel számolhat az illető. 

A repülőtérről kiérve örömmel nyugtáztam, hogy milyen idilli időjárás fogadott. Még csak reggel 7 óra volt, de mégis kellemes volt a hőmérséklet és csak néhány bárányfelhő volt az égen. Sajnos rövidesen megtapasztaltam, Aucklandben  óráról órára váltogathatja egymást a napos idő, a heves eső és ezeknek mindenféle átmente. Az első három hét alatt talán két olyan napom volt, amikor nem esett az eső.

A reptéren rövidesen találkoztam az első munkaadómmal. Még a nászútunkon regisztráltunk a workaway nevű oldalon, ahol magánszemélyek, családok, de akár kisebb cégek is keresnek önkénteseket, általában néhány hétre. Szállást és étkezést kínálnak és általában napi négy-öt óra munkát kérnek cserébe. Nagyon előnyösnek hangzott ez az üzlet, mert a kinti élet beindítása nagyon hosszú időt igényelhetett, és ha mindeközben a szállásért és az étkezésért is fizet az ember, akkor pikk-pakk el lehet tapsolni pár ezer dollárt, mint ahogy az sok honfitársunkkal meg is történt.  

Én eredetileg egy gyümölcs árusítással foglalkozó közösséghez mentem volna, azonban két nappal az érkezésem előtt írtak egy e-mailt, hogy a helyi önkormányzat bezárta a helyet, és hogy mégsem fogok tudni náluk dolgozni. Helyettük bukkantam rá Charlotte-ra és a családjára, akik jelezték, hogy szívesen fogadnának. Charlotték kínai nemzetiségű malajziaiak voltak és nagyjából harminc éve költöztek Új-Zélandra. Nyolc gyerekük volt, de már csak a két legfiatalabb lakott velük. Charlotte rendszeresen fogadott önkénteseket a kerti munkákhoz, bár egy ideje a járvány miatt nem tudott senkit fogadni. Miután találkoztunk azonnal elvitt a helyi piacra vásárolni, ahol már egy állásajánlatot is kaptam. A sorok között sétálva ugyanis feltűnt, hogy “Hungarian Lángos”. Pár perc beszélgetés után a stand magyar szakácsa pedig megkérdezte, hogy lenne-e kedvem neki dolgozni. Persze nem szívesen maradtam volna Aucklandban lángost sütni, de jó érzés volt, hogy az érkezésemet követően nagyjából egy órával munkaajánlatot kaptam. Szóval udvariasan elfogadtam a papírtányérra írt “névjegykártyát”, hiszen soha nem lehet tudni.

A következő három hetem kertészkedéssel, lakóautó kereséssel, a hivatali ügyek intézésével és tanulással telt. Charlotték közvetlenül az óceánparton éltek egy nagy birtokon a Waitakere Ranges Regional Park területén. Ez egy hatalmas, nagyjából fél Auckland méretű természetvédelmi terület a várostól nyugatra, rengeteg gyönyörű stranddal , túraútvonallal és vízesésekkel. Mivel kora tavasz volt, rengeteg munka volt a kert rendbetételével. Leginkább gyomláltam, de olyan is volt, hogy két napon keresztül csak füvet nyírtam a hatalmas birtokon. Nem is maradt olyan sok időm, mint számítottam rá.  Mivel a főzés és a mosogatás körül is segíteni kellett, így nagyon pörgősen teltek a napok. A szabadidőmben pedig mindig volt valami intéznivaló. Szerettem volna az autóvásárlást és minden papírmunkát elintézni, mire Vivi megérkezik, hogy mielőbb útra tudjunk majd kelni októberben. Adószámot igényeltem, bankszámlát nyitottam, telefonszámot szereznem és folyamatosan kerestem a leendő lakóautónkat is. Ez utóbbi különösen nehéznek bizonyult, mert a covid után rengeteg európai érkezett az országba és mindenki lakóautót, vagy ahogy itt nevezik, campervant szeretett volna venni. Azonban a kinálat meg sem tudta közelíteni a keresletet. Emiatt a lakóautók ára az egekbe szökött, és ha venni akart valamit az ember, akkor az éhezők viadalára kellett felkészülnie. 

Az emberek foglalókat fizettek a lakóautó tulajdonosoknak, hogy ők nézhessenek meg elsőként egy-egy, nem ritkán 25 éves autót. Rendszeresen abba futottam, amikor felvettem valamelyik hirdetővel a kapcsolatot, hogy már valaki lefoglalózta az autót. Egyetlen tulajdonos volt, akivel sikerült megegyezni, hogy megmutatja majd az autóját rövidesen, csak előtte szerette volna még levizsgáztatni. Egy brazil srác, aki Taurangában hirdetett egy Nissant, de erről még lesz szó a későbbiekben…

Charlottéknál az egész család életében központi szerepet játszott a zene. A két fiának volt egy bandája, Charlotte pedig délutánonként rendszeresen zongorázott, miközben kint kertészkedtem. Nagyon relaxáló élmény volt. A fiainak gyakran éjfélkor támadt kedvük játszani, és az sem zavarta őket, ha a nővérük is épp ott volt náluk látogatóban a pár hónapos kislányával, aki a szomszéd szobában aludt. A kicsi viszont valószínűleg annyira megszokta a zenét, hogy már fel sem ébredt egy ilyen éjféli koncertre. Engem sem zavart, szívesen aludtam el élő zenére. A folyamatos hideg viszont annál jobban zavart. Nem csupán azért, mert nagyon hideg volt esténként, hanem mert az összes ajtó és ablak is folyamatosan nyitva volt a házon, hogy ne párásodjon az épület. Esténként pehely dzsekiben ültem a nappaliban, miközben a srácok rövidnadrágban és mezítláb mászkáltak még az udvaron is.

Bár leginkább munkával teltek a napok, de azért így is akadt lehetőség, hogy a környéken túrázzak. Rengeteg szebbnél-szebb ösvény volt a közelben és igyekeztem minél többet felfedezni. Amikor apály volt, nagyon hosszan végig lehetett sétálni a part mentén, egészen az öböl bejáratáig. Hétvégente pedig Charlotte is kölcsönadta az autóját, hogy kicsit messzebbre is eljussak. Az első hétvégén elmentem Whatipu Beach-hez. Először tárulta a szemem elé olyan látvány, amilyet korábban csak a képeken láttam, amikor az Új-Zélandi utunkat tervezgettük. Hihetetlenül grandiózus, drámai partszakaszok voltak minden irányban, végtelennek tűnő homokdűnékkel. 

Megnéztem a környékbeli barlangokat, sziklákat, a fantasztikusan kék óceánt, de valami azért hiányzott. Azt éreztem, ami már három éve is kétségeket ébresztett bennem az utazással kapcsolatban. Akkoriban azt éreztem, hogy egyre fogy bennem az erő, hogy egyedül vágjak neki újra egy ekkora útnak. Hogy jó lenne megosztani valakivel az élményeket, hogy néha mondhassam valakinek, hogy “Nézd azt a valamit!” vagy “Te is látod?” Sokat utaztam már teljesen egyedül és bár komfortos számomra az ilyen utazás, de úgy éreztem, hogy most nem erre vágyom. És itt Whatipu-beachen bevillant az érzés, hogy ez most így valóban nem az igazi. Tudtam persze, hogy két hét múlva jön majd Vivi, de akkor is sajnáltam, hogy ez a látvány most megint csak az enyém marad és senkivel nem fogom tudni évek múlva feleleveníteni, hogy milyen is volt azon a parton lenni.

Ezen a kirándulásomon találkoztam először a “lábmosókkal”. Gyakori látvány ugyanis az új-zélandi ösvények kezdőpontjánál, hogy elhelyeznek egy cipőtakarító állomást erős kefével, vízzel és mosószerrel. Nem szeretnék, hogy valami ártalmas dolgot vigyen az ember az erdőbe a cipője talpán. Sokat elmond az itteni környezetvédelemről, hogy itt nem túrázás után, hanem előtte takarítják a bakancsot. Sokszor ez a kiemelten veszélyeztetett kauri fák védelme miatt volt.

A második hetemen érkezett meg Charlottékhoz önkénteskedni Giselle. Giselle egy korzikai lány volt, aki szintén working holiday vízummal jött Új-Zélandra. Épp végzett az egyetemi tanulmányaival, és adott magának pár hónap pihenést, mielőtt nekilát pár évtizednyi munkának. Innentől gyorsabban teltek a munkanapok, volt kivel beszélgetni, és amikor épp nem dolgoztunk, akkor ketten mentünk túrázni. Mivel Charlotte továbbra is előszeretettel kölcsönadta az autóját, mi rendszeresen éltünk is a lehetőséggel. Amikor csak tudtunk, kirándultunk valahova. Elmentünk túrázni a Park legnépszerűbb látványosságához, Piha Beach-hez, ami valóban elég drámai partszakasz a maga hatalmas szikláival az óceánban. Elmentünk felfedezni a Karamatura vízesés körüli ösvényeket, a Huia gátat és Aucklandet is bejártuk. Auckland maga egyébként nem lett a kedvencem. Egy kimondottan élhető, és zöld város, tele lehetőségekkel, de mégiscsak egy hatalmas város, az ember pedig a természet miatt utazik Új-Zélandra. Soha nem hallottam senkit, hogy a városok miatt jött volna ide.

Szeptember utolsó pár napja nagyon gyorsan telt. Esténként sokat beszélgettünk a srácokkal történelemről, politikáról, építészetről, máskor meg csak kártyáztunk késő estig. Közben pedig egyre izgatottabb is voltam, mert tudtam, hogy közeledik az október, és hamarosan nekivághatunk felfedezni az országot Vivivel közösen. Már csak az autó hiányzott, de ígéretet kaptam, hogy október elején, miután Vivi is megérkezett, elmehetünk Taurangába megnézni a brazil srác autóját. Ekkor még nem sejtettem, hogy még közel két hétig Aucklandben rekedünk majd…