Szerző: matenyitrai

Az Új-Zélandra tartó alig 47 órás út már akkor izgalmasnak ígérkezett, amikor még el sem kezdődött. Utazás előtti éjjel döbbentem rá, hogy mivel az egyik átszállásom Los Angelesben lesz, így szükségem lesz egy Esta-ra vagy egy amerikai vízumra. Mindvégig abban a hitben voltam, hogy mivel én az USA-ban csak átszállni fogok, így nem szükséges elhagynom a tranzit zónát és nincs szükségem semmilyen dokumentumra, hogy beléphessek az Egyesült Államok területére. Azonban mint kiderült, az amerikaiak ragaszkodtak hozzá, hogy az átszálló utasoknak is el kell hagyniuk a tranzitzónát, újra át kell menniük a teljes biztonsági ellenőrzésen, és csak utána szállhatnak fel az új-zélandi járatra. Bár az Esta elintézése általában nagyon gyors, de elvileg napokat is ülhetnek rajta. Eléggé izgultam, mert ha nem tudok felszállni a gépre, akkor nemcsak a repülőjegyem árát bukom, hanem lejár az új-zélandi belépési határidőm is és minden tervünket dobhatjuk a kukába a következő egy évre vonatkozóan. Hatalmas szerencsémre volt egy amerikai turistavízumom is még 2017-ből, és mivel ez a vízum 10 évig érvényes, tehát még bőven felhasználható volt. (Ezúton is köszönöm Mókusnak és Viktornak, hogy éjjel a pincében megkeresték a régi vízumomat!)

Miután fellélegeztem először Helsinkibe utaztam, ahol 17 órát kellett várnom a Los Angeles-i csatlakozásomra. Szerencsére rengeteg túrafelszerelés volt nálam és felfújható matraccal és hálózsákkal egyáltalán nem vészes a reptéri alvás. Szépen megágyaztam a váró egyik sarkában és másnap kipihenten folytattam az utamat az angyalok városa felé. Harmadjára utaztam életemben Los Angelesbe, ami nem igazán a kedvenc városom. Viszont amikor a reptérről kilépve megláttam  a távolban a hatalmas város mögött húzódó hegyláncokat, nagyon nosztalgikus érzés fogott el. Sok éjszakát töltöttem azokban a hegyekben, amikor a Pacific Crest Trail-en gyalogoltam, és egészen otthonos volt a látványuk. Mint amikor az ember olyan helyen jár, amihez sok szép emlék köti, nagyon közel áll a szívéhez, de már nagyon régen látta. Kalifornia számomra soha nem a metropoliszokat és a tengerpartot fogja már csak jelenteni, hanem a végtelen amerikai vadont is. Viszont csak fél órám volt nosztalgiázni a reptéri parkolóban, mert utána újra végig kellett mennem a teljes biztonsági ellenőrzésen és az útlevél vizsgálaton, hogy felszállhassak egy újabb, nagyjából tizenegy órás repülőútra. Szeretem ezeket a hosszú repüléseket, mert az ember annyi filmet nézhet közben, amennyit csak bír. Bár három csecsemő is ült körülöttem és folyamatos sírás vett körül, de én így is nagyon élveztem a mozimaratont. 

Új-Zélandra megérkezve először át kell esni egy úgynevezett bio-security vizsgálaton. Az új-zélandiak nagyon figyelnek rá, hogy semmilyen a természetre veszélyes dolog ne jusson be az országba. Magok, hús vagy akár csak egy alma is veszélyforrást jelent számukra. Arra is különösen odafigyelnek, hogy csak tiszta bakancsot és sátrat vigyenek be az emberek az országba. Talán komikusnak tűnhet ez a nagy felhajtás, de számukra a környezetvédelem fontossága egészen máshol helyezkedik el, mint Magyarországon. Miután az én sátramat is elvitték egy negyed órás vizsgálatra, megkérdeztem hogy miért olyan fontos ez nekik. Azt mondta a határőr, hogy időnként olyan sátrakat is találnak, amiben benne maradt egy béka, vagy egy skorpió. Ha az ember pedig megpróbálja letagadni, hogy van nála sátor, banán, szendvics, vagy bármilyen veszélyesnek ítélt holmi, de mégis találnak valamit, akkor súlyos pénzbüntetéssel számolhat az illető. 

A repülőtérről kiérve örömmel nyugtáztam, hogy milyen idilli időjárás fogadott. Még csak reggel 7 óra volt, de mégis kellemes volt a hőmérséklet és csak néhány bárányfelhő volt az égen. Sajnos rövidesen megtapasztaltam, Aucklandben  óráról órára váltogathatja egymást a napos idő, a heves eső és ezeknek mindenféle átmente. Az első három hét alatt talán két olyan napom volt, amikor nem esett az eső.

A reptéren rövidesen találkoztam az első munkaadómmal. Még a nászútunkon regisztráltunk a workaway nevű oldalon, ahol magánszemélyek, családok, de akár kisebb cégek is keresnek önkénteseket, általában néhány hétre. Szállást és étkezést kínálnak és általában napi négy-öt óra munkát kérnek cserébe. Nagyon előnyösnek hangzott ez az üzlet, mert a kinti élet beindítása nagyon hosszú időt igényelhetett, és ha mindeközben a szállásért és az étkezésért is fizet az ember, akkor pikk-pakk el lehet tapsolni pár ezer dollárt, mint ahogy az sok honfitársunkkal meg is történt.  

Én eredetileg egy gyümölcs árusítással foglalkozó közösséghez mentem volna, azonban két nappal az érkezésem előtt írtak egy e-mailt, hogy a helyi önkormányzat bezárta a helyet, és hogy mégsem fogok tudni náluk dolgozni. Helyettük bukkantam rá Charlotte-ra és a családjára, akik jelezték, hogy szívesen fogadnának. Charlotték kínai nemzetiségű malajziaiak voltak és nagyjából harminc éve költöztek Új-Zélandra. Nyolc gyerekük volt, de már csak a két legfiatalabb lakott velük. Charlotte rendszeresen fogadott önkénteseket a kerti munkákhoz, bár egy ideje a járvány miatt nem tudott senkit fogadni. Miután találkoztunk azonnal elvitt a helyi piacra vásárolni, ahol már egy állásajánlatot is kaptam. A sorok között sétálva ugyanis feltűnt, hogy “Hungarian Lángos”. Pár perc beszélgetés után a stand magyar szakácsa pedig megkérdezte, hogy lenne-e kedvem neki dolgozni. Persze nem szívesen maradtam volna Aucklandban lángost sütni, de jó érzés volt, hogy az érkezésemet követően nagyjából egy órával munkaajánlatot kaptam. Szóval udvariasan elfogadtam a papírtányérra írt “névjegykártyát”, hiszen soha nem lehet tudni.

A következő három hetem kertészkedéssel, lakóautó kereséssel, a hivatali ügyek intézésével és tanulással telt. Charlotték közvetlenül az óceánparton éltek egy nagy birtokon a Waitakere Ranges Regional Park területén. Ez egy hatalmas, nagyjából fél Auckland méretű természetvédelmi terület a várostól nyugatra, rengeteg gyönyörű stranddal , túraútvonallal és vízesésekkel. Mivel kora tavasz volt, rengeteg munka volt a kert rendbetételével. Leginkább gyomláltam, de olyan is volt, hogy két napon keresztül csak füvet nyírtam a hatalmas birtokon. Nem is maradt olyan sok időm, mint számítottam rá.  Mivel a főzés és a mosogatás körül is segíteni kellett, így nagyon pörgősen teltek a napok. A szabadidőmben pedig mindig volt valami intéznivaló. Szerettem volna az autóvásárlást és minden papírmunkát elintézni, mire Vivi megérkezik, hogy mielőbb útra tudjunk majd kelni októberben. Adószámot igényeltem, bankszámlát nyitottam, telefonszámot szereznem és folyamatosan kerestem a leendő lakóautónkat is. Ez utóbbi különösen nehéznek bizonyult, mert a covid után rengeteg európai érkezett az országba és mindenki lakóautót, vagy ahogy itt nevezik, campervant szeretett volna venni. Azonban a kinálat meg sem tudta közelíteni a keresletet. Emiatt a lakóautók ára az egekbe szökött, és ha venni akart valamit az ember, akkor az éhezők viadalára kellett felkészülnie. 

Az emberek foglalókat fizettek a lakóautó tulajdonosoknak, hogy ők nézhessenek meg elsőként egy-egy, nem ritkán 25 éves autót. Rendszeresen abba futottam, amikor felvettem valamelyik hirdetővel a kapcsolatot, hogy már valaki lefoglalózta az autót. Egyetlen tulajdonos volt, akivel sikerült megegyezni, hogy megmutatja majd az autóját rövidesen, csak előtte szerette volna még levizsgáztatni. Egy brazil srác, aki Taurangában hirdetett egy Nissant, de erről még lesz szó a későbbiekben…

Charlottéknál az egész család életében központi szerepet játszott a zene. A két fiának volt egy bandája, Charlotte pedig délutánonként rendszeresen zongorázott, miközben kint kertészkedtem. Nagyon relaxáló élmény volt. A fiainak gyakran éjfélkor támadt kedvük játszani, és az sem zavarta őket, ha a nővérük is épp ott volt náluk látogatóban a pár hónapos kislányával, aki a szomszéd szobában aludt. A kicsi viszont valószínűleg annyira megszokta a zenét, hogy már fel sem ébredt egy ilyen éjféli koncertre. Engem sem zavart, szívesen aludtam el élő zenére. A folyamatos hideg viszont annál jobban zavart. Nem csupán azért, mert nagyon hideg volt esténként, hanem mert az összes ajtó és ablak is folyamatosan nyitva volt a házon, hogy ne párásodjon az épület. Esténként pehely dzsekiben ültem a nappaliban, miközben a srácok rövidnadrágban és mezítláb mászkáltak még az udvaron is.

Bár leginkább munkával teltek a napok, de azért így is akadt lehetőség, hogy a környéken túrázzak. Rengeteg szebbnél-szebb ösvény volt a közelben és igyekeztem minél többet felfedezni. Amikor apály volt, nagyon hosszan végig lehetett sétálni a part mentén, egészen az öböl bejáratáig. Hétvégente pedig Charlotte is kölcsönadta az autóját, hogy kicsit messzebbre is eljussak. Az első hétvégén elmentem Whatipu Beach-hez. Először tárulta a szemem elé olyan látvány, amilyet korábban csak a képeken láttam, amikor az Új-Zélandi utunkat tervezgettük. Hihetetlenül grandiózus, drámai partszakaszok voltak minden irányban, végtelennek tűnő homokdűnékkel. 

Megnéztem a környékbeli barlangokat, sziklákat, a fantasztikusan kék óceánt, de valami azért hiányzott. Azt éreztem, ami már három éve is kétségeket ébresztett bennem az utazással kapcsolatban. Akkoriban azt éreztem, hogy egyre fogy bennem az erő, hogy egyedül vágjak neki újra egy ekkora útnak. Hogy jó lenne megosztani valakivel az élményeket, hogy néha mondhassam valakinek, hogy “Nézd azt a valamit!” vagy “Te is látod?” Sokat utaztam már teljesen egyedül és bár komfortos számomra az ilyen utazás, de úgy éreztem, hogy most nem erre vágyom. És itt Whatipu-beachen bevillant az érzés, hogy ez most így valóban nem az igazi. Tudtam persze, hogy két hét múlva jön majd Vivi, de akkor is sajnáltam, hogy ez a látvány most megint csak az enyém marad és senkivel nem fogom tudni évek múlva feleleveníteni, hogy milyen is volt azon a parton lenni.

Ezen a kirándulásomon találkoztam először a “lábmosókkal”. Gyakori látvány ugyanis az új-zélandi ösvények kezdőpontjánál, hogy elhelyeznek egy cipőtakarító állomást erős kefével, vízzel és mosószerrel. Nem szeretnék, hogy valami ártalmas dolgot vigyen az ember az erdőbe a cipője talpán. Sokat elmond az itteni környezetvédelemről, hogy itt nem túrázás után, hanem előtte takarítják a bakancsot. Sokszor ez a kiemelten veszélyeztetett kauri fák védelme miatt volt.

A második hetemen érkezett meg Charlottékhoz önkénteskedni Giselle. Giselle egy korzikai lány volt, aki szintén working holiday vízummal jött Új-Zélandra. Épp végzett az egyetemi tanulmányaival, és adott magának pár hónap pihenést, mielőtt nekilát pár évtizednyi munkának. Innentől gyorsabban teltek a munkanapok, volt kivel beszélgetni, és amikor épp nem dolgoztunk, akkor ketten mentünk túrázni. Mivel Charlotte továbbra is előszeretettel kölcsönadta az autóját, mi rendszeresen éltünk is a lehetőséggel. Amikor csak tudtunk, kirándultunk valahova. Elmentünk túrázni a Park legnépszerűbb látványosságához, Piha Beach-hez, ami valóban elég drámai partszakasz a maga hatalmas szikláival az óceánban. Elmentünk felfedezni a Karamatura vízesés körüli ösvényeket, a Huia gátat és Aucklandet is bejártuk. Auckland maga egyébként nem lett a kedvencem. Egy kimondottan élhető, és zöld város, tele lehetőségekkel, de mégiscsak egy hatalmas város, az ember pedig a természet miatt utazik Új-Zélandra. Soha nem hallottam senkit, hogy a városok miatt jött volna ide.

Szeptember utolsó pár napja nagyon gyorsan telt. Esténként sokat beszélgettünk a srácokkal történelemről, politikáról, építészetről, máskor meg csak kártyáztunk késő estig. Közben pedig egyre izgatottabb is voltam, mert tudtam, hogy közeledik az október, és hamarosan nekivághatunk felfedezni az országot Vivivel közösen. Már csak az autó hiányzott, de ígéretet kaptam, hogy október elején, miután Vivi is megérkezett, elmehetünk Taurangába megnézni a brazil srác autóját. Ekkor még nem sejtettem, hogy még közel két hétig Aucklandben rekedünk majd…

Érdekes, hogy időnként milyen apróságok terelik az ember életét az egyik vagy másik irányba. 2018 nyarán a  Cascade-hegység egyik csúcsán egy menedékházban találkoztam egy román nővel. Ő mesélt nekem a  working holiday vízumról, aminek segítségével a fia egy teljes esztendőt töltött Új-Zélandon és közben még dolgozhatott is. Az egyetlen szabály, hogy nem lehet három hónapnál tovább dolgozni egyetlen munkáltatónál. Régóta érdekelt Új-Zéland, és nagyon csábítóan hangzott az a lehetőség, hogy nem igényelne hatalmas megtakarításokat az utazás, hanem közben alkalmi munkákból fedezhetném a kiadásaimat. Sokaknak talán kiszámíthatatlan az ilyen életforma, de  én szeretek folyton úton lenni. Azt is elmesélte a hölgy, hogy csak a 35. születésnapig lehet jelentkezni erre a vízumra. Gyorsan ki is számoltam, hogy már csak egyetlen dobásom maradt, a 2019-es jelentkezés. Volt azonban egy kis bökkenő: utánanéztem, és mindössze 100 magyar kaphatja meg ezt a vízumot minden évben, azonban a jelentkezők száma nagyjából 4000 körül szokott lenni. Gyorsasági alapon lehet elvinni a helyeket. Nagyjából egy egyetemi tantárgyfelvételhez tudnám hasonlítani a dolgot, amikor aki a leggyorsabban tud belépni a Neptun rendszerbe, az viszi el a legjobb helyeket. Az USA-ból hazatérve hamarosan el is döntöttem, hogy megpróbálom megszerezni az egyik helyet a 100-ból. Nem untatnék senkit a felkészülés részleteivel, de maradjunk annyiban, hogy elég sok időt és energiát öltem bele készen álljak, amikor egy 2019 áprilisi éjszakán, pontban éjfélkor megnyílt a magyar jelentkezés az új-zélandi Working Holiday vízumra. Nagyon fel kellett kötnie a gatyáját annak, aki gyorsabban akarta nálam kitölteni a jelentkezést. Nagyjából három és fél perc alatt töltöttem ki az űrlapot és sikerült is bejutnom az első százba. 4 perc fölött már nem volt esély vízumot szerezni. Már csak egy méregdrága tüdőszűrést kellett elvégeznem, hogy megkapjam a vízumot, ugyanis az új-zélandiak nagyon féltek tőle, hogy a világ minden tájáról érkező emberek TBC-t visznek az országba. A történet azonban csak itt kezd fordulatosabb lenni. A vízum kiállításától kezdve ugyanis egy teljes évet kaptam következő év májusáig, hogy beutazzak az országba. Az sem volt baj, hogy időközben betöltöttem a 35. életévemet. Engem pedig mivel nem sürgetett semmi és kicsit kimerült is voltam a korábbi évek kalandjaitól, úgy döntöttem, hogy majd csak az utolsó hónapban, 2020 májusában fogok utazni. Meg is vettem szépen a regjegyemet május elsejére, és vártam az utazást. Igen ám, csak azzal nem számoltam, hogy jön egy világjárvány. Új-Zéland bezárta a határait, én pedig maradhattam a fenekemen Magyarországon… A vízumom felhasználhatósága közben szépen lejárt, én pedig hiába próbáltam fellebbezni, reklamálni, beszélni minden illetékes hivatallal, de be kellett hogy látnom, hogy nem fognak egyetlen magyarral kivételt tenni és beengedni az országba.

De ahogy kezdtem, különös hogy az élet milyen apróságokon múlik. Ha nem megyek fel aznap arra a hegycsúcsra, akkor sosem hallok erről a vízumról. És ha nem tör ki a világjárvány, akkor nem ragadok otthon. És ha nem ragadok otthon, akkor valószínűleg soha nem ismerem meg a feleségemet. Ugyanis nem sokkal azután, hogy bezártak a határok, megismertem Vivit.

Szerencsére ő úgy gondolta, hogy járvány idején nagyszerű ötlet randizni, és rövidesen már együtt sátraztunk a Rákos-patak partján. A következő évben összeköltöztünk és hamarosan el is jegyeztem őt a svájci Alpok egyik hágóján. Így érkeztünk el 2022 márciusáig, amikor egyik este az e-mailjeimet olvasgattam és megláttam, hogy jött egy üzenet Új-Zélandról…  Azt írták, hogy mivel a járvány elcsendesedett, úgy döntöttek, hogy megújítják a három évvel korábbi vízumokat. Összesen hat hónapot adtak, hogy belépjek az országba. Vivi épp fogat mosott, mikor benyitottam a fürdőszobába, hogy elmeséljem mi történt. Tudtam persze, hogy ő maga is többször megpróbált már jelentkezni erre a vízumra, és hogy régi álma eljutni Új-Zélandra, csak soha nem sikerült beférnie az első száz jelentkező közé. De azt is tudtam, hogy van két munkahelye, és hogy épp most jelentkezett egy egyetemi képzésre. És azt is tudtam, hogy van egy szép albérletünk, amit nagyon szeretünk és hogy nekem is van két munkám és egy egyetemi képzésem, és persze épp az esküvőnkre is készültünk. Úsztunk a teendőkben. Azt pedig mondanom sem kell, hogy a családunk és a barátaink zöme is Magyarországon él, akiket nem látnánk egy teljes esztendőn át. Ehhez képest, amikor elmondtam Vivinek, hogy mi történt, nagy meglepetésemre ő azonnal azt mondta, hogy próbáljunk meg neki is szerezni egy vízumot. Mindig nagyon szerettem, hogy mennyire belevaló lány, és hogy olyan ember, akivel nem csak tervezgetni meg álmodozni lehet, hanem meg is valósítjuk amit kitalálunk. Nem hiszek a bakancslisták írogatásában, időnként fejest kell ugrani, ha ott a lehetőség egy nagy kalandra.

Áprilisban osztogatták az új helyeket Új-Zélandra. Egy hónap múlva  így ismét nekifutottunk, hogy megszerezzük az első száz hely egyikét, ezúttal Vivinek. A gond az volt, hogy már három éve nem lehetett jelentkezni a vízumra a járvány miatt és óriási túljelentkezésre számítottunk. Ismét rengeteg felkészülés következett. Nagyjából egy hónapon át készültünk arra a három-négy percre, hogy amikor megnyílik a rendszer, akkor Vivi lehessen az egyik leggyorsabb.  Akit érdekelnek a praktikák, annak szívesen segítek, de nem untatnék senkit a felkészülés trükkjeivel. És sikerrel jártunk, Vivi is befért az első száz jelentkező közé. Innentől lassan bizonyossá vált, hogy valóban belevágunk. Nem volt egyértelmű a döntés, de mégis viszonylag hamar beláttuk, hogy ezt szeretnénk. Olyan lehetőséget kaptunk az élettől, amit vagy elfogadunk, vagy soha többé nem lesz lehetőségünk megvalósítani. Már csak egy vizsgaidőszakot, és egy esküvőt kellett lezavarnunk három hónapon belül amellett, hogy teljesen felszámoljuk az otthoni életünket. Mondanom sem kell, hogy elég keveset unatkoztunk ekkoriban…  Felmondtuk az albérletet, felmondtunk a munkahelyeinken, lerövidítettük a már korábban lefoglalt görögországi nászútunkat és passzív félévet kértem az egyetemen. És ha már úgy alakult, hogy tartunk egy év szünetet az igazi “életünkben” (és itt az idézőjel fontos), akkor Vivi úgy határozott, hogy megvalósítja egy másik nagy álmát is, és elmegy Nepálba egy jóga továbbképzésre. Nagyon drasztikus lépésnek tűnhet egy harmincas éveiben járó pártól, hogy mindent hátrahagyva hirtelen belevág egy ekkora utazásba, de sajnos ezt máshogy aligha lehet megvalósítani. Rendszeresen hallom másoktól, hogy mennyire szerencsés vagyok, hogy ilyen sokat utaztam eddigi életemben. Ezzel részben egyet is értek. Szerencsés vagyok, mert egészséges vagyok és szerencsés vagyok, mert kaptam az élettől egy olyan családi hátteret, ami inspirálta az utazási terveimet. De átlagos jövedelmem van, nekem is van munkahelyem, albérletem, családom, barátaim, egyetemi képzésem, terveim és ezeket én sem tudom magammal vinni soha, sehova. Az a helyzet, hogy az emberek többsége elég ritkán nyer a lottón és a munkahelyek többsége sem szokta megkérni a dolgozóit, hogy menjenek el világot látni pár hónapra. Soha nem lesz ideális az időpont, hogy az ember világgá menjen, hiába várjuk. Vagy elhatározzuk magunkat és belevágunk a kalandba, vagy valószínűleg soha nem fog megvalósulni a tervünk. Gyerekkel persze egészen más lett volna a helyzet, de mi még szabadon mozoghattunk. (Egyébként azóta láttunk rengeteg pár hónapos babát, akiket lakóautóval  vittek a szülei, de ez már nagyon haladó szintnek tűnik).

Szóval rövidesen tartottunk egy fantasztikus esküvőt, amin a világ legszerencsésebb férfijának érezhettem magam. A lakzi egyben kiváló búcsúnak is bizonyult a barátainktól, rokonainktól, hiszen esélytelen lett volna ennyi embertől elköszönni ilyen rövid idő alatt. Majd gyorsan kiköltöztünk az albérletünkből, és elmentünk nászútra a Kükládokra három hétre. Mire kipihenten és szép barnán három hét pihenés után hazaértünk Görögországból, már csak néhány napunk maradt, hogy összepakoljunk, beszerezzük ami még hiányzik, megjavítsam a sátrat, elköszönjünk akitől csak tudunk, és már el is jött az utazás pillanata. Furcsa módon úgy indult a kalandunk, hogy teljesen ellenkező irányba indultunk. Először Vivit indult el kelet felé Nepálba, majd pár nap múlva én szálltam fel egy másik gépre nyugat felé, hogy Amerikán át eljussak Új-Zélandra.