Szerző: Váczi Virág

Október eleje – tanulságos önkénteskedés Auckalandben

Miután egy hónap után végre újra együtt voltunk Mátéval, közösen vágtunk bele egy worakwayes kalandba, rögtön a reptéri érkezés után. A workaway annyit jelent, hogy munkát vállalsz valahol (kertészkedsz, főzöl, takarítasz, bármit), cserébe kajáért és szállásért. Mivel várt ránk adminisztratív teendő (bankszámla nyitás, adószám stb.), és campervant is szerettünk volna venni, így ez tűnt a legegyszerűbbnek, méghozzá Új-Zéland legnagyobb városában, a másfél millió lakosú Aucklandben.

A campervanről röviden: ez a kicsi kocsi nem egy lakóautó vagy lakókocsi, hanem tulajdonképpen egy kisteherautóból (többnyire házilag) átalakított járgány, ami alkalmas arra, hogy aludj benne, van kis konyhája is többnyire és ágy, de ennyi. Új-Zélandot  a legegyszerűbb így bejárni, mivel rengeteg helyen meg lehet vele állni egyszerű kempingekben, méghozzá ingyen. Európában többnyire tilos az ilyesmi, vagy fizetős kempingben lehet megszállni, viszont itt körbe lehet utazni Új-Zéland két szigetét. Szóval ez volt a cél, ám ahogy a kispál és a borz is megénekelte, látszott, hogy ez másoknak is kellett…

Szakadt az eső, de szerencsésen megérkeztünk a helyre, ami Auckaland igen szép, előkelő részén, a North Shore-on helyezkedett el. A ház hatalmas volt és szép, a kert szintén, mint egy dzsungel, nagy medencével, kilátással az óceánra. Egyébként az ilyen stílusú ház teljesen megszokott, és nem csak a kiváltságosok laknak ilyen körülmények között. A legalsó szintet kaptuk meg, nem panaszkodtunk, kivéve a hidegre, de arra nagyon, ugyanis ezekben a házakban nincs fűtés (kivéve ha nem vagy haldokló 21 éves macska, de erről kicsit később…). Szóval fáztunk rendesen. Minden nap dolgoznunk kellett, méghozzá 4.5 órát a kertben, plusz ezen felül voltak még bent is feladataink – ez utólag elég baklövésnek tűnik, de akkor nem vitatkoztunk a felállással. Nagyon örültünk a munkának, rettenetesen élveztem, hogy egész nap kint vagyok a szabadban, növényeket gondozok, teszek-veszek a kertben. A házban egyébként főleg a tulaj nő élt, és a férje, akik több házuk között ide-oda közlekedtek. Volt még velünk egy amerikai önkéntes lány is egyébként. Nagyon kedvesek voltak velünk, esténként együtt vacsoráztunk, segítettek campervant keresni. A 4. napon egy iszonyatos hidegfront érkezett, még az ő ingerküszöbünket is megütötte. Az egész házban semmi fűtés, kivéve az egyik macskájuknak, aki már élet és a halál között lebegett, járni és enni alig tudott: na ő kapott egy külön radiátort. Naivan megkérdeztem, hogy nem-e lehetne, hogy leviszem a macskát hozzánk, és akkor mindenki jól jár, nekünk is van fűtőtest, meg a macskának is, de sajnos nem mentek bele. Szó mi szó, szétfagytunk, és hiába kértünk fűtést, nem volt nekik. Csak úgy tudtam elviselni a hideget, ha munka után egy 10 perces forró zuhany következik és utána rögtön be az ágyba és ki sem kelek. Szóval egy darabig minden nagyjából oké volt, még talán azt leszámítva, hogy nagyon nem volt szerencsénk az autóvásárlással. Úgy tűnt, rengetegen, hozzánk hasonló working holiday vízumosok érkeznek az országba, és sokkal kevesebb elérhető autó van, azok is horror áron.

Egyik reggel azonban minden megváltozott, éppen munka előtt reggeliztünk, mikor a nő, köszönés nélkül, szinte kiabálva kérdezte, hogy mi a fő étkezésünk Magyarországon? Nem is értettem a kérdést, de aztán naivan válaszoltam, hogy hát, nem tudom, azt hiszem nincs ilyen, de talán az ebéd…? Akkor már tényleg nagyon hangosan folytatta, hogy jó, akkor ebédet készít nekünk, mert hogy mi nagyon sokat eszünk itt, és hogy ez nem egy étterem (mondjuk kevés étteremben dolgozok napi 4.5 órát a vacsoráért…), majd lerántotta az üres tojástartót az egyik polcról, és kiabált, hogy mi megettük a 17 db tojását egy hét alatt. Hiába mondtuk neki, hogy mi nem ettük meg, csak négyet (de amúgy meg 2 embernek 1 hét alatt 17 tojás nem is lenne sok, bár ebbe a vitába belemenni is iszonyú banális), és hogy higgye el, de nem érdekelte. Mutogatott a joghurtra, hogy abból is sokat eszünk. Egyszerűen iszonyú szürreális volt. Majd a nő kiabálva elviharzott, mi meg lementünk a szobánkba, és én szóhoz sem jutottam. Nem is tudom mikor volt velem ilyen utoljára, hogy valaki így beszél velem, és vádaskodik és kiabál. Szerencsére Máté a helyzet ura maradt, és csak annyit mondott: „Tündérem, tudod, hogy nem kell itt maradnunk, bármikor elmehetünk”. Aztán leesett, hogy tényleg, és azzal a lendülettel összecsomagoltuk mindenünket a túrazsákjainkba. Máté még felment mondani a nőnek, hogy elmegyünk, és mégegy kísérletet tett, hogy elmondja, hogy mi nem ettük meg ezeket a tojásokat, erre a nő ismeretlen neveket kezdett sorolni, kb. így, hogy „na akkor ki ette meg, talán Jessica?”.(Who the fck is Jessica?!)  Istenigazából sosem jöttünk rá, hogy miért viselkedett így pontosan, mert néhány napja még külön üzenetet írt nekünk, hogy milyen fantasztikus munkát végzünk, és mennyire örül, hogy ilyen szép állapotban lesz végre a kertje.

Elég lehangoló volt összepakolni, néhány nappal azelőtt szereztünk tányérokat is (mivel gondoltuk, hogy innen már csak autóval megyünk tovább), úgyhogy összesen 4 hátizsákkal, jógamatraccal, tálakkal és tányérokkal felszerelve az utca végére, az óceán fele igyekeztünk (képzelhetitek, hogy néztünk ki…), gondoltuk kicsit leülünk ott és átgondoljuk, hogy mi legyen. Addig, és az azóta sem éreztem magam annyira elhagyatottnak, otthontalannak. Leroskadtunk egy padra, néztük bágyadtan a vizet, és próbáltuk feldolgozni az elmúlt egy órát, mikor egy csónakkal megjelent egy férfi a vízen. A parton állt a kocsija, és megkérte Mátét, hogy segítsen neki felrakni a csónakot a kocsi tetejére, mellesleg megkérdezte, hogy mi járatban vagyunk itt (körülöttünk az összes cuccunk), mondtuk, hogy szállást keresünk éjszakárae egy hostelbn. Erre lazán annyit mondott, hogy, tulajdonképpen nálunk is aludhattok, ha gondoljátok…”Tőletek függ”-mondta. … Leesett az állunk. Összenéztünk Mátéval, a férfi pont nem tűnt baltás gyilkosnak, így igent mondtunk. Gyorsan még felhívta a feleségét előtte, őt is megkérdezte, és már pár perc múlva a házában voltunk. Kaptunk egy külön lakrészt, meghallgatták a sztorinkat a tojásos nővel és együttérzően szidták velünk együtt, majd segítettek bejutni a belvárosba, hogy ott autót kereshessünk. Hihetetlen volt az egész, a következő 3 éjszakát náluk töltöttük, esténként beszélgetettünk, sőt, még a nagymama 80. születésnapját is együtt ünnepeltük a családdal, rokonaikkal, két gyerekükkel. (Nem mellesleg, a nagyi néhány éve kezdett el jógázni, igazi hippi, a Great Barrier Islanden lakik, ahol nincs semmilyen közmű).  Mindenki nagyon érdeklődő és kedves volt, azóta is tartjuk a kapcsolatot. Szóval… ez valami nagyon isteni segítség volt nekünk. Kérdezgettük sokat őket, hogy hogyan fogadhattak be két vadidegent a házukba az utcáról. A válasz az volt, hogy ők is rengeteget utaztak a világ minden táján, főleg Afrikában, és milliószor segítették őket ki teljesen ismeretlenek. Most ők is ezt visszaforgatják, sőt, most már mi is ezt forgatjuk vissza. J Ami érdekes volt velük kapcsolatban, hogy a férj egy „festő-mázoló” volt, egyszerű kétkezi munkát végzett, a feleség pedig egy magasabb szintű ápolónő. Mégis egy gyönyörű házban laktak, kilátással az óceánra, rengeteget utaztak, vitorláztak délutánonként az öbölben. Otthon, egy hasonló munkával megáldott pár tuti nem ilyen életet élne.

Közben ezerrel ment az campervan keresés. Máté már egy hónapja levelezett egy sráccal, és teljesen úgy volt, hogy megyünk megvenni egy távoli városba, erre az utolsó pillanatban eladta másnak, esélyünk sem volt (az csak később derült ki, mikor első munkahelyünkre érkeztünk egy kiwi farma, hogy egy angol párnak adta el, akik ott a farmon a barátink lettek. 🙂  ).Aztán volt még egy autó, ami viszont Wellingtonban volt, 11 órányi buszútra, a sziget legdélebbi pontján, nem mellesleg ez Űj-Zéland fővárosa. Azzal a jelenséggel találkoztunk, hogy mások már azért is 500-1000 dolláros foglalót fizetnek, hogy elsőnek nézhessenek meg egy autót, így itt már mi is így tettünk. A srác biztosított minket, hogy rendben, gyertek, ti látjátok először, az árról is megegyeztünk. Teljesen fel voltunk dobva, szuper kocsi volt, rászántuk magunkat a maratoni buszútra is, megvettük a drága jegyeket. Majd mielőtt indultunk volna, ír a srác, hogy eladtam másnak, sorry. Fúh, olyan dühösek és csalódottak voltunk, ez már a sokadik ilyen történet volt, és fogalmunk sem volt, hogy mit kellene másképp csinálni. Itt Új-Zélandon autó nélkül egy nagy szenvedés az egész élet, tömegközelkedés alig (Aucklandból a fővárosba heti 4x jár busz, és kb 3x megy vonat és ennyi), a pénzünk fogyott, és alig láttunk még valamit a szigetből.

Végre kirándulunk! Rangitoto

Még amikor azt hittük, hogy már sínen vagyunk autó ügyileg, és a nap is kisütött, meglátogattunk az Aucklandhez közeli Rangitoto szigetet. Kb. 20 percet kellett kompozni (ami 100 dollárunkba került, ez kicsit fájt, de jobb hozzászokni), majd megkérdeztünk egy teljesen lakatlan, vulkanikus szigetre. Végre nem szakadt az eső, nem volt dermesztő hideg. Körbetúráztuk a mindössze 5 km átmérővel rendelkező szigetet, csodáltuk az élénk madárvilágot, a koromfekete láva mellett a zöldellő fákat és a türkizkék óceán vízét. Végre szippantottunk egyet az újzélandi életérzésből. Ránk fért! Csodálattal töltött el, hogy ilyen közel egy ekkora városhoz, milyen érintetlen természet található.

Szóval 3 éjszakát töltöttünk Karennél és Stannél, majd el kellett mennünk onnan, és rászátunk magunkat, hogy mégiscsak elbuszozunk Wellingtonba, úgy tűnt, hogy ott több eladó autó is van. Előtte még egy éjszakát egy aucklandi hostelben töltöttük – egy két fős szoba 10 ezer forintba került, hihetetlen olcsó volt – na olyan is volt a hely, egyik legparább hely ahol valaha megszálltam, de végülis minden rendben volt. Napközben még megnéztük Aucklandben a múzeumot, parkokban kávéztunk, sétáltunk, én jógáztam, Máté edzett, azán este felpattantunk a buszra. Itt aztán tényleg mindenkinek van autója, úgyhogy busszal csak az megy, akinek tényleg nagyon nincs – na olyan is volt a buszút, átszeltük éjjel az északi szigetet vele, majd kirakott a szeles wellingtonban, ahol újfent kettéfagytam, és nekiálltunk campervant keresni – volt már aznap reggelre is 3 lebeszélt találkánk.

 

bepakolás az útra: jógacucc, túracucc, tél és nyár
Utolsó este otthon, ebbe a túrazsákba sikerült beférnem

Augusztus utolsó napjai, miután hazaértünk a nászutunkról, őrült rohanásban teltek. Mindenki kérdezte, milyen lesz Új-Zéland, de én még akkor csak Nepálra tudtam gondolni, ahová egy jógaoktató továbbképzésre indultam, egy hónapra, a férjem : ), Máté nélkül. Rengeteg elintézendő volt még, oltással, vízummal, Covid papírokkal és persze könnyes búcsúkkal fűszerezve. Utolsó esténket, amiről azt gondoltam, hogy a búcsúvacsoránk lesz a családommal, éjfélig tartó csomagolással töltöttem. Vajon melyek azok a tárgyak, ruhák stb., amelyek beleférnek egy 70 literes túrazsákba, és kelleni fog a következő 1 évben? Milyen kicsire lehet a ruhákat összepasszírozni? Napokig pakolgattam ki-be.

Majd szeptember másodikán valóban eljöttek a búcsú percei. Rendesen bőgtem a ferihegyi reptér security kígyózó sorában. Mikor abbahagytam a sírást, felnéztem, és egy srác hátát pillantottam meg, nagy kapucnis pulcsiban volt, amire az volt írva: NEW ZEALAND. Égi jel! Megnyugodtam, és onnantól maradt is ez az állapot. Nepál volt az a hely, ahol egy pillanatig sem féltem, vagy éreztem úgy, hogy nem vagyok biztonságban – kivéve Katmanduban. A jógás élményekről majd egy külön blogon beszámolok, így viszonylag röviden igyekszem írni erről az 1 hónapról. Nagyrészt Pokharában voltam, ami a Himalájában, az Annapurna hegylánc lábánál fekszik. Nagy kiterjedésű, nyüzsgő hely. Pokhara turistás, Siófok hangulatú városrészén horgonyoztunk le, amit Lakeside Pokhara névre kereszteltek, a Phewa tó partján fekszik. Európai szemmel azt gondoltam, már ez is elég ázsiai hangulatú, de amikor néhány alkalommal átszeltem a város helyiek laktak részeit, rá kellett jönnöm, hogy nagyon tévedtem. Ezeken a városrészeken alig van rendes aszfaltút, tehenek állnak az utak mellett, mindenfele összevissza közlekedő taxik, motorosok, gyalogosok sietnek. Teljes káosz kívülről nézve. Az áramvezetékek hosszú csomókban függenek az utak felett, nem egy darabot vezetnék végig az utcán és ágaztatják el a házakba, mint itthon, hanem ahány ház van, annyi vezeték fut egyszerre az út fölött, de ez egyébként más ázsiai országban is így van. A sok-sok eső ellenére lapos tetejű házakban élnek, amelyek persze rendre beáznak, így a falak dohosak, vizesek. Néha vártam, hogy megjelenjenek a német mérnökök, de ők sosem jöttek el. Elvileg mi egy viszonylag jó hotelben laktunk, de pl. Lilla (akivel kimentem jógás barátnőm) ágya egy éjjel tele volt csótányokkal – én inkább maradtam boldog tudatlanságban, sajnos neki nem volt ilyen szerencséje. A nepáliak egyébként cukik, de éreztem úgy, hogy egy pénzeszsáknak néznek néha, akiből a legtöbbet akarják kihúzni (és egyébként sajnos az indiai jógaiskola oldaláról is volt ilyen élményünk). Kedvesen mosolyognak mindig, akkor is, ha valami kevésbé kedveset mondanak. Két kézzel illik elvenni, bármit is adnak, és két kézzel is adják. Namaste-val köszöntünk, ami egymás megbecsülését hivatott kinyilvánítani, szóval nem csak egy „hellot” dobunk oda egymásnak. Tisztelet az emberben lévő isteni lélek előtt, ami mindenkiben lakozik, a lélek elismeri a másik lélek létezését. Közben imatartásba helyezzük a kezünket. Nekem ez nagyon tetszett, nagyon szerettem megadni ezt a tiszteletet.
Az egy hónapot egyébként hullámegyek és völgyek kísérték. A legelső bosszúságot az okozta az elején, hogy nem tudtam aludni az éjszakai erős basszustól, ami a szórakozóhelyekből szűrődött be a hotelbe. Arra ébredtem sokszor, hogy ha a zenét nem is hallottam, de a szívem és a gyomrom remeg az ütemre. Mindenfélét kipróbáltam, nagyon nehezen szoktam meg, és rettenetesen fáradt voltam a kora reggeli órákon. Fizikailag hamar ráálltam a napi 3-4 óra gyakorlásra, sőt néhány privát órát is vettem a legkedvesebb tanáromtól. Tanultam meditációt, filozófiát, igazításokat, astanga és hatha jógát, mantrákat stb.
Ha ez bárkit is megnyugtat, de itt is ugyanarról panaszkodnak az embere,k mint otthon (sőt most már tudom, hogy ez Új Zélandon is így van). A magas energiaárakról, magas benzinárakról, élelmiszerárak, infláció, ingatlan, ugyanaz. Azt gondoltam, hogy az orosz-ukrán konfliktus nincs ekkora hatással, de ez sajnos nem volt igaz. Rengeteg orosz jön minden évben Nepálba, rájuk már nem számíthat Nepál, és a covid is rendesen megnyírta a turizmusra jelentősen épülő országot. Nepál egyébként nem volt olcsó, ha bármi európait akartunk enni vagy inni. Persze lehet helyit is, de mivel a hotelben kaptunk reggel és ebédet, ami helyi kaja volt, ezért nagyon vágyunk végre valami európaira. Ugyanolyan szép, kulturált, európai színvonalú helyeket meg lehet itt találni, némi nepáli színnel.
Ami hatalmas élmény volt, az a nyolcezeres hegyek látványa. Mivel a monszun időszak végén voltunk, sokszor ömlött az eső, hosszú hosszú órákon át, és még szép időben is felhők ültek a város körül, de nem egyszer volt alkalmunk látni a Macchapurchet, az Annapurna csúcsait. Vágytam a hegyek közé, ahogy mindig is. Ha az ember lánya Pokhara utcáin sétál, belebotlik a fehér hegyek varázsába. Viszont az esős évszak miatt az erdők ilyenkor megtelnek piócákkal, akik nem viccelnek. Gyakorlatilag képtelenség ellenük védekezni. Mindössze egyszer kíséreltünk meg kirándulni, az sem szólt másról, mint a piócáktól való megszabadulástól. Sokkal kisebbek, mint otthon, viszont nem csak a talajról, hanem a fákról, bokrokról is rázuhannak az emberre, és az eléggé kegyetlen sós oldalt szedi csak le őket hatékonyan.

A képzés utolsó napjait egy Sarangok nevű, kicsi hegyi falucskában töltöttünk. Van libegő, meg bocik, meg rizsföldek – szinte Svájc, csak szakadozó víz, villany és internet ellátással. Innen már egy karnyújtásnyira voltak csak a nyolcezresek, és maga volt a nyugalom szigete. A zajos, tűzfalra néző pokharai szobámat lecserélte egy tiszta, egyszerű kis szoba, millió dolláros kilátással. Imádtam az egészet, a csendet, a nepáli nénik duruzsolását az ablakom alatt, ahogy a kertben tesznek-vesznek. Hogy szinten minden reggel a fehér hegyek látványára ébredhettem.

A hónap utolsó pár napjára Katmanduba utaztunk. Hát… megértettem a kúltúrsokk fogalmát. Azt kitaláltuk, hogy délelőtt megnézzük a Pashupatinath templomot (https://en.wikipedia.org/wiki/Pashupatinath_Temple) , ami a városi, bagmati folyó partján fekszik, és arról híres, hogy halottakat égetnek a partján.Gondoltuk ezt is ki kell próbálni. Mivel csak másfél kilométerre írta a google, arra jutottunk, hogy elsétálunk, és nem taxizunk, de a hotelben a recepciós már ezen is csodálkozott, meg is értettük aztán, hogy miért. Az elején jó volt, voltak majmok az úton, viszont egyszercsak elkezdtek egyre többen lenni az utcán az emberek, úgy éreztük, sokan minket néztek, fehér ember sehol (nem is nagyon láttunk csak párat, egész Kathmanduban), és jöttek gyerekek pénz meg kaját kérni, rángatták Lilla karját. Valahogy nem éreztük magunkat biztonságban, bár mellettünk álltak rendőrök. Át kellett menni egy 4 sávos úton, sehol egy lámpa, hanem az ember elindul a forgalomba és reméli, hogy nem ütik el – mindenki így közlekedik. El is estem egy hatalmasat, a szép sárga nadrágom ki is szakadt. Akkor már szerencsére a bejárathoz közel voltunk. Bent jobb volt már a hangulat, de rengeteg hajléktalan volt, beteg emberek az úton fekve (nagyjából úgy, mint a Brian életében Rómában). Vettünk jegyet, és mellénk szegődött egy ember, aki tourguide volt, végül úgy döntöttünk, hogy felfogadjuk, mert az egész templom egyébként egy komplexum, és hatalmas tradícióval rendelkezik, érdemes megismerni. Szóval rögtön a partra mentünk, ahol valóban ott álltak máglyák, néhányukon valóban halottak égtek. A hamut később a folyóba szórják, ez egy szent folyó, mert Gangeszba ömlik. Nekünk undorító, nekik pedig „tiszta” (purified), ha ebből iszol vagy ebben mosakszol. Ők másképp állnak a halálhoz, és nekem nagyon tetszett egyébként. Mivel hisznek a reinkarnációban, ezért itt a halál egy megváltás, az jó a halottnak, és remélik, hogy nem születnek újjá, mert az azt jelenti, hogy beteljesítették a karmájukat. A haldoklót egyébként a közeli „kórházba” viszik, ami a templom része, ott haljon meg, hogy tudják itt égetni. Betekerik fehér gyolcsba. Láttunk is egy ilyet, egy betekert embert vitt le a családja a folyópartra, és mosták a lábát- tisztították. Azt mondta az idegenvezető, hogy aki haldoklik, azt sokszor még a halál előtt elkezdik mosni, mert hogy azt tapasztalták, hogy sokszor így visszatér az életbe. Nagyon megterhelő látvány volt az egész, ahogy a család körülötte állt, egy nő rettenetesen sírt, és körülöttük is a parton halottak égtek. Ahogy az idegenvezető mondta „you wont be happy after this tour, but it’s worth it”. Igaza volt. Egy enyhe sokkos állapothoz tudom hasonlítani ezt városnézést, hiszen európainként nemigazán kerülünk ilyen közeli kapcsolatba az elmúlással. A templomban (amit igazából ne is egy templomként képzeljetek el, hanem folyóparti építményként) mindenfele fura emberek voltak, örültünk, hogy ott van a vezető, ő szimpi volt és nagyon jól beszélt angolul. Mondta, hogy a néhány évvel ezelőtt földrengésben egész Katmandu. Sok tradícióról, Istenekről mesélt, nehéz is volt mindent egyben befogadni. Ami érdekes volt, hogy élnek ott a templom környékén, bent barlangokban, narancssárga ruhás aggastyánok, szerzetesek/jógik (volt egy külön nevük, de nem emlékszem). Oda lehetett hozzájuk menni, és pénzért fotózkodni. Először nem akartunk Lillával, de végülis tudtuk, hogy ők ebből élnek, meg ők is mondták, hogy menjünk, úgyhogy odamentem hozzájuk én is. Széthúzódtak, mondták, hogy üljek közéjük, majd elővették a piros festéküket és megáldottak (elég sok áldást lehet itt Neplában bezsebelni egyébként…). Volt ott egy nagyon furcsa érzésem, valahogy az egész helyzet annyira megérintett, a halottakkal, ezekkel az aggastyán jógikkal, hogy ott lehettem velük, összegezve azzal, amiket a Swamival is tanultunk az egy hónapos oktatóképzés során. Nagyon nehéz ezt leírni, valahogy ennek a kultúrának a súlyát, jelentőségét éreztem magamon, hogy mennyire más, mint mi, de mégis nagyon szép, mennyire ősi, mennyire mély és tele van hittel. Hogy az emberek itt mennyire hisznek, mennyi ünnep van, és a hit a mindennapi cselekedetek része. Például napokon belül egy hatalmas hindu ünnep kezdődik, Kathmandu kiürül, mindenki vidékre megy. Állatokat áldoznak az utcán, mindenfele folyik a vér – ezt az idegenvezető mondta, hogy jó, hogy előtte jöttünk – legközelebb ha jövök ilyen vidékre, mindenképp le kell csekkolni, hogy milyen ünnep várható.

Aztán lassan kisasszéztunk a templomból, haza már taxival mentünk. Lillával akkora sokkban voltunk, hogy nem is mentünk tovább, hanem a szobában processzáltuk a történteket, jól lezuhanyoztunk… összeszedtük magunkat, és eltaxiztunk a Thamelbe (többen ajánlották, mint óváros). Már a taxi út is durva volt, egy olyan környéken mentünk át, hogy a dugóban, amikor megállt az autó, futottak oda hozzánk gyerekek, nők, benyúltak a lehúzott ablakon hozzánk, és mutogattak, hogy adjunk pénzt, kaját. Megterhelő volt az egész. A Thamel nem volt semmi extra, sok üzlet, vettünk még pár szuvenírt, aztán találtuk egy jófej taxist, aki elvitt egy hatalmas béke sztúpához, ott búcsúztattuk a napot, és tulajdonképpen az elmúlt egy hónapot is. Záró akkordként mantrákat énekeltünk Lillával. Gyönyörű volt.

Másnap délben felszálltam a Szingapúrba, majd Aucklandbe tartó repülőre, és pikk-pakk meg is érkeztem, minden probléma nélkül. El sem hittem, amikor leszállt a gép Aucklandben. Mint egy csoda. Itt nem pusztán security ellenőrzés van egyébként, hanem biosecurity check is, ami azt jelenti, hogy leellenőrzik, hogy nem-e hozol be bármilyen élőlényt a cipőd talpán, sátradban, bármilyen olyan cuccban, ami érintkezett más ország természetével.

Leszálltam, és rögtön kettéfagytam. Pehelydzsekiben, esőkabátban vészeltem át a napot, míg a helyiek rövidnadrágban és papucsban sétálgattak… így indult az új-zélandi kalandunk.